Fatva

A felvilágosodás legnagyobb vívmányaként a vulgárliberálisok állam és egyház szétválasztását szokták emlegetni. Bizonyára igazuk is van, csak arra nem szeretnek emlékezni, hogy a derék francia forradalmárok nem sokkal a hagyományos istenhit betiltása után létrehozták a Legfelsőbb Lény kultuszát, ami ugyanaz volt pepitában, csak éppen a vallásos rutin mögül hiányzott a teológiai tartalom, magyarán a hit. Ezzel a profanizált vallásossággal azóta is kedvtelve kísérleteznek korunkban is – a szcientológusoknál például Isten helyén valamiféle űrhajós ufonauták helyezkednek el; az SZDSZ által is hirdetett piacvallásban meg a szabadság álorcáját öltött Mammon. Miután a nyűgös etikai következményekkel, holmi morállal és számonkéréssel együtt járó vallást sem a náciknak, sem a kommunistáknak nem sikerült eltörölniük, hazánknak is vissza kellett térnie az európai polgári normához: az Országgyűlés az 1990-es IV. törvényben a korábbi álszent kádári gyakorlatot felülírva rendelkezett a vallásgyakorlásról. Az akkor még ádáz antikommunista liberálisok ezt az egyik fő szabadságjog, a lelkiismereti és vallásszabadság győzelmeként ünnepelték.
Azóta változott egy s más. Nem sokkal azután, hogy az SZDSZ lepaktált a korábban ateista diktatúrát működtető szocialistákkal, megkésett utánlövésként az állam és egyház szétválasztásának óhaja is visszakerült a szélsőliberális propagandába, ami valójában az egyházak negatív diszkriminációját célozta a kárpótlás, az oktatás és az egészségügy területén. Románia e téren például hozzánk képest européer módon viselkedett. A „haladó” ateisták azzal a paradoxonnal szembesültek, hogy el kellene ismerniük a szabadságjogait azoknak is, akik szerintük nem érdemlik meg, mert megveszekedett antiliberálisok. Ennek a tudathasadásnak markáns példája a főszerkesztő Kovács Zoltán friss vezércikke az Élet és Irodalomban. Eszerint Bajnai blöffnek szánt ingatlanadója nem ab ovo igazságtalan, mert az adócsalók (például maga az offshoros Bajnai vagy a csillárlízingelő Gyurcsány) megszorongatása helyett az adózott jövedelmeket sarcolná meg; hanem azért, mert kiveszi az ingatlanadó alól az egyházakat. Ínyére való tényfeltáró téma volna Kovácsnak, hogy az esztergomi bazilika vagy a debreceni nagytemplom voltaképp hány négyzetméter…
A balliberális vallásgyűlölet alkotmányossági okokból visszaszorult a kommunikációs homályzónába. Így lett a Szent Jobból tetemcafat (Majsai „lelkész” ezzel nemcsak a bálványimádó pápistákon ütött, de saját államalapító királyán is); s ezért poénkodhatott a rendszeresen bérmálkozó, teológiai analfabéta Gyurcsány is azon, hogy „Mária levette a kezét az országról”. A legújabb eset Király Csabának, a XV. kerület szocialista alpolgármesterének a nevéhez fűződik, aki egy április végi testületi ülésen azt vetette oda a fideszeseknek: „Én egy reményt szeretnék önöknek nyújtani. A nyolcvanas évek végén volt a Kálvin téri aluljáróban egy szép graffiti, az így szólt: Jézus meghalt, de ne csüggedj, Mária újra terhes. Kérem, ezt vegyék figyelembe.” A tiltakozásra az MSZP-s levezető elnök, Pálinszki Antal alpolgármester rendreutasítással válaszolt, Hajdu László MSZP-s polgármester pedig hallgatott, mint a kuka. Pedig az utóbbi nem a titkos ügynöki karból toborozza a szoci hívő tagozatot: előfordult már, hogy (rákospalotaiak lévén) egymás mellett ültünk a templomi padokban. Nem létezik, hogy még mindig az fájna neki, hogy a Fidesz beköltözött a volt Egyházügyi Hivatal székházába.
Kevésbé szeretetalapú vallások ilyenkor meghirdetik a fatvát. Én csak annyit kérek: ha lehet, a jövőben ne üljenek mellém.