A közvélemény a következményekre vár

Az EP-választás itthoni eredményei sok tekintetben belesimulnak az európai trendekbe, ám éppen a legfontosabb dologban, a kormányzati hatalmat gyakorlók megítélésében lényeges eltérés tapasztalható. A Magyar Szocialista Párt olyan katasztrofális mértékű vereséget szenvedett (17 százalék), ami szinte példa nélküli az integrációban, míg a vele együttműködő Szabad Demokraták Szövetsége a fennállása óta először mandátum nélkül maradt egy országos szintű megméretésen (2 százalék). A Fidesz nagyarányú, 56 százalékos győzelme új fejezetet írt az EP-választások 1979 óta íródó történetében, miután ekkora támogatottsága még egyetlen európai pártnak sem volt.

A legnagyobb ellenzéki erő az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése óta valamennyi fontosabb megméretésen kiütötte a szocialistákat. A június 7-i adatok világosan azt jelzik, hogy ez a fölény mára a korábbiaknál is nagyobb mértékű lett. A rendszerváltás óta először fordult elő, hogy a pártok versenyében az első helyezett politikai erő háromszor annyi szavazatot kapott, mint az ezüstérmes. Ha most lennének az országgyűlési választások, akkor ezzel a támogatottsággal akár a kétharmados többség is elérhető lenne a Fidesz számára. Arra sem volt még precedens, hogy az MSZP és az általa legbőszebben támadott „szélsőségesek” között ilyen szűkre záruljon az olló. A radikális programmal fellépő Jobbiknak a rá leadott több mint négyszázezer szavazat (14 százalék) jóvoltából sikerült a MIÉP 1998-as parlamenti választási eredményét is leköröznie. Bár a baloldali szavazók közömbössége és az ebből következő, itthon alacsonynak számító, ám a közép-európai térségben elég jónak mondható 36 százalékos részvételi arány némileg eltorzította az erőviszonyokat, mégsem lehet kétséges, hogy a Jobbik jelenlegi szavazóbázisa bőven elegendő lehet majd az Országgyűlésbe jutáshoz. Van azonban egy dolog, amit, látva a kormánypárti sajtó dühödt támadásait, ki kell emelni: a Jobbik támogatói nem náci érzelműek, és semmiféle diktatórikus törekvést nem támogatnak. Egyszerű kisemberekről van szó, akik elsősorban elkeseredettségük miatt álltak a nyíltan EU-ellenes jelszavakkal kampányoló erő mögé. A nemzeti és szociális radikalizmus kiemelkedően magas északkelet-magyarországi támogatottsága egyértelművé teszi, hogy soraikban nagyon sok korábbi MSZP-szavazó rejtőzik. Ez az országrész eddig a baloldalhoz húzott. Az itteni erőviszonyok drasztikus átrendeződése nem a Fidesz gyengeségét mutatja, hanem azt, hogy a szocialista szimpatizánsok preferenciái messze nem azok, amiket az eddigi felmérések alapján gyanítani lehetett. Ez bizony mellbevágó fejlemény, amelynek megemésztése láthatóan nem fog könnyen menni vezető baloldali körökben.

Relatíve sikeresnek tekinthető a programját az emberi jogokra és a környezetvédelemre helyező Lehet Más a Politika – Humanista Párt is, amelyik néhány hónap alatt láthatóvá tudta magát tenni a politikai palettán. Kizárólag rajtuk múlik, hogy képesek lesznek-e átvenni a Szabad Demokraták Szövetségének helyét, visszaállítva a liberalizmus magyarországi hitelességét.
Lesz dolguk bőven, hiszen az SZDSZ a nap legnagyobb vesztese. A minden várakozást alulmúló, 2,16 százalékos támogatottság elsősorban a párt velejéig korrupt és képmutató politizálásának köszönhető. Az SZDSZ most keményen megfizette 2006 óta folytatott politikája árát. Ráadásul a szabad demokratáknak azzal is el kell számolniuk, hogy a magyar társadalom lelkiállapotát tökéletesen félreismerő EP-kampányukkal ingyenreklámot csináltak a Jobbiknak. Az SZDSZ a mérleg nyelvét jelentő parlamenti jelenlét miatt egy ideig még fontos szereplője lehet a belpolitikai történéseknek, ám ebben a formában már aligha fog sokáig létezni. Fodor Gábornak a pártelnöki tisztségről történő lemondása elkerülhetetlen lépés, bár formális jelentőségű, akárcsak annak idején Kuncze Gáboré. Fodor határozatlansága és hibái ellenére a párt vezetését, ügyvivőit és főbb döntéshozó testületeit egyaránt súlyos politikai felelősség terheli a megsemmisítő vereségért.

Vitán felül jobban járt a másik kis parlamenti erő, az MDF. Bokros Lajos EP-képviselővé választása lélegzetvételnyi időhöz juttathatja a szakadék szélén táncoló Dávid Ibolyát, ám ne feledjük, hogy ennek az aprócska sikernek semmi köze Lakitelek és Antall József szelleméhez. A Hit Gyülekezete által megsegített jelenlegi MDF e pillanatban nem több egy mentőcsónaknál, amelyik túlélési lehetőséget biztosíthat a balliberális elit egyes csoportjainak, illetve megosztja a szocialistákkal szembenálló erőket. Nem várt sikere után Dávid Ibolya várhatóan megnyeri a két hét múlva esedékes országos gyűlésen a bizalmi szavazást, ám amennyiben párton belüli ellenzékének van gerince, akkor a ciklus hátralévő hónapjaiban parlamenti frakció nélkül kell politizálnia.
Ne menjünk el szó nélkül a Roma Összefogás 0,46 százalékos eredménye mellett sem. A kormánypártok uszályában hajózó cigány tömörülés nevetségesen gyenge eredménye nem azt jelzi, hogy a legnagyobb hazai kisebbségnek nincs szüksége képviseletre, hanem azt, hogy az MSZP és az SZDSZ kirakatcigányai hiteltelenek, politizálásuk pedig csupán arra elégséges, hogy még több szavazót tereljenek a Jobbik mögé.

Mivel Magyarország gazdasági, társadalmi és morális értelemben is megoldhatatlannak tűnő problémákkal küszködik, emiatt a június 7-i megméretést fajsúlyos, a következményeit tekintve hosszú távra kiható fejleménynek kell tekinteni. Az a közel hárommillió ember, aki megjelent az urnák előtt, nem Schmitt Pál vagy Göncz Kinga integrációs szerepvállalását tartotta szem előtt, hanem elsősorban a Magyarországot csődhelyzetbe kormányzó Gyurcsány Ferencről, illetve a gyurcsányizmust „válságkezelés” címszó alatt folytató Bajnai Gordonról mondott véleményt. Emellett az emberek az elmúlt hét év egészéről, a szocialista és szabad demokrata kötődésű politikai elit 2002 óta felmutatott teljesítményéről is kiállították a bizonyítványt. Miután Gyurcsány március végén bejelentett lemondása óta folyamatosan napirenden van a 2010-es országgyűlési választások előrehozataláról és a tiszta lappal induló új törvényhozás felállításáról szóló vita, ezért a választói akarat abban a kérdésben is megnyilvánult, van-e értelme a továbbiakban annak, hogy a jelenlegi Országgyűlés hazugságokban fogant, az évek alatt teljesen lejáratódott balliberális többsége végezze a válságkezelést. A június 7-i eredmények ismeretében egyértelmű, hogy az emberek nem bíznak meg a kormányon lévőkben. Minden egyes, az MSZP és az SZDSZ ellenében leadott szavazat azt üzeni, hogy sem Bajnai Gordon miniszterelnök, sem Oszkó Péter pénzügyminiszter, sem pedig a kabinet többi tagja nem rendelkezik azzal a minimális társadalmi bizalommal, ami nélkülözhetetlenül szükséges a kényelmetlen kormányzati intézkedések elfogadtatásához, az ingatlanadó bevezetéséhez vagy a folyamatos megszorításokhoz.

Ez az elmarasztalás a többi szocialista politikust is érinti, kivétel nélkül. Már a párt legnépszerűbb vezetőjének tekinthető Szili Katalin pécsi polgármesterjelöltként elszenvedett veresége is világossá tette, hogy az MSZP semmiféle ígérgetéssel, kampánytrükkel, megfélemlítéssel és hatalmi erőfitogtatással nem képes a maga oldalára állítani a csalódott baloldali tömegeket. Bár az országgyűlési választások műfaja a gyökeresen eltérő részvételi arányok miatt nehezen vethető össze az európai parlamenti voksolással, ezúttal mégis nyugodtan kijelenthető, hogy amennyiben a közeljövőben egy új törvényhozás összetételéről lehetne dönteni, akkor csupán elvétve lenne olyan választókerület az országban, ahol a szocialisták reális eséllyel indulnának az egyéni mandátum megszerzéséért.
Lehet persze bízni, hogy a Bajnai-kormány erőlködésének mégis lesz valamiféle kézzel fogható eredménye. Az sem zárható ki, hogy a világgazdasági kilátások miatt enyhül a Magyarországra nehezedő nyomás, és a balliberális kormány kap némi mozgásteret egy-két népszerűséghajhász intézkedés kivitelezéséhez. A fentiek bekövetkeztének valószínűsége azonban a nullához közelít. Legfeljebb az a remény éltetheti a szocialistákat, hogy a radikális jobboldal előretörése olyan félelmi pszichózist idéz elő a kiábrándult és szétesett MSZP-s szavazótáborban, ami egy részüket viszszatereli az urnák elé, némileg enyhítve az előttük tornyosuló újabb vereség mértékét.

Felesleges ellenérvként felhozni, hogy a szocialisták 2004-ben is hatalmasat buktak az európai választáson, ám bő másfél évvel később mégis náluk maradt az országgyűlési többség. Akkor nem hevert romokban a magyar gazdaság, Gyurcsány Ferenc személyében volt egy újszerűnek ható politikus, aki lelket tudott önteni a baloldalba, a kormányzati hatalmat pedig mindössze két esztendeje birtokolta az MSZP, márpedig ez az idő korántsem volt elég ahhoz, hogy olyan mérvű ellenszenv alakuljon ki a párttal szemben, mint ami most uralkodik. Két ciklus nagyon hosszú idő. A közel hatvanéves átlagéletkorú baloldali pártelit és a fiatalnak szintén nem tekinthető törzsszavazók energiái már jócskán fogytán vannak. A lassan berozsdásodó, elkorrumpálódó MSZP időtlen idők óta tartó kormányzásába még akkor is beleuntak volna az emberek, ha nem állna a pénzügyi összeomlás határán az ország, és nem kellene sok millió embernek nyögnie Gyurcsány Ferenc vagy Bajnai Gordon böszmeségének következményeit. Mivel a parlamentáris demokráciák logikája szerint a politikai egyensúlyhoz szükség van egy erős baloldali pártra, és más kelet-közép-európai országokkal ellentétben itt semmilyen jele nincs annak, hogy új, a posztkommunista múlthoz nem kötődő formáció jelenjen meg, ezért az MSZP-t kellene olyan generáljavítás alá vetni, hogy végre ne csak az ideológiai frázispufogtatások műfajában legyen része az európai szociáldemokraták családjának. Egy ilyen pártreform azonban csak ellenzékben végezhető el. Ráadásul egy olyan új nemzedék is szükséges hozzá, amelyiknek nem kell vállán hordoznia az elődök bűneit.
Átszervezési tervek bizonyosan lesznek majd bőven, mivel a koncepciógyártás terén, a látszatdöntésekben és a kimagyarázásokban a magyar szocialisták a világ legjobbjai közé tartoznak. Kérdéses viszont, hogy lesz-e olyan friss garnitúra, amelyik lerakja a modern magyar szociáldemokrácia alapjait. Miután e pillanatban lehetetlen olyan fiatal politikust vagy pártkötődésű értelmiségit találni, aki nem égette meg magát a Zuschlag-üggyel, nem tett szert az offshore cégek jóvoltából csillagászati összegű adózatlan jövedelemre, és akinek nincsenek emberek tömegeinek egzisztenciáját tönkretevő botrányos üzleti ügyei, ezért igencsak fel van adva a lecke ahhoz, hogy a magyarországi baloldal megtalálja a maga megváltóját. Már az első lépés megtétele is nehéz lesz, hiszen sürgősen dönteni kell arról, érdemes-e tovább támogatni Bajnai Gordont. Június hetedike után csak a naptár szerint jön nyolcadika. Minél jobban halogatja a szocialista párt vezetése a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok regnálása miatt feltornyosult szeméthegyek eltakarítását, annál nagyobb lesz a megrázkódtatás, amikor az elfojtott indulatok elő fognak törni a párttagság alsó régióiból. Nem beszélve a magyar társadalomnak sok millió egyéb tagjáról, akik aligha fogják a végtelenségig tűrni, hogy a balliberális elit alig néhány százfős élcsapata kormányzás címszó alatt emberek sokaságát használja fel kísérleti nyúlként.

Kihívások tömkelege áll a Fidesz előtt is. 2004-ben 47 százalékot szerzett a párt, most 56 százalékot (ezért is vitatható a Political Capital érve, miszerint a Jobbik a Fidesz kárára növekedett). A jóval nagyobb mértékű európai választási siker tehát joggal adhat önbizalmat. Biztató jel, hogy a polgári oldal vezető ereje immár a kampányolás műfajában is fölénybe került. A pécsi időközi parlamenti képviselő-választás eredménye szintén azt üzeni (63 százalékos fideszes szavazatarány), hogy nincs ok a szorongásra, a következő választások után minden bizonnyal jobboldali kormány fog alakulni.
Nem a kormányalakításig való eljutás tűnik tehát nehéznek, hanem ami utána jön. Bármekkora mértékű társadalmi felhatalmazást sikerül a Fidesznek megszereznie, a magyar gazdaság és társadalom akut válságának leküzdése embert és pártot próbálóan nehéz feladat lesz. Eközben a Jobbik megerősödése miatt immár a radikálisok irányába is figyelni kell. Nem szabad bízni az MSZP összeomlásában sem. Bármennyire nyitott ugyanis a kérdés, hogyan dolgozza fel a nagy ellenfél az újabb kudarcot, súlyos hiba lenne alábecsülni a regenerálódási képességeit. A baloldali politizálás újraerősödésének folyamata azonban csupán akkor veheti kezdetét, ha a szocialisták a sokadik figyelmeztetés után végre megfelelően értelmezik a népakaratot, és megnyitják az utat a parlamenti választások mielőbbi kiírása felé.
A közvélemény a következményekre vár.