A zöldalternatíva

Nagy átlagban az európai választók öt százaléka szavaz zöldpártokra, azonban aktivitásuk miatt a zöldeknek ennél lényegesen nagyobb befolyásuk van a politika alakításában. Németországban és Ausztriában például, ahol a zöldbefolyás erős, képesek voltak az atomerőművek felszámolásának szükségességéről meggyőzni a kormányokat.
A zöldek az Európai Parlamentben – főleg a német és francia zöldpártok révén – jelenleg 43 képviselővel rendelkeznek a 784-ből. A zöldfrakció különlegessége, hogy Európai Szabad Szövetség néven ide csatlakoztak az úgynevezett állam nélküli nemzetek képviselői is, mint a skótok, a walesiek, a baszkok és a katalánok. Az erdélyi magyarok képviseletében pillanatnyilag e frakcióhoz tartozik Tőkés László is. E szövetség mindenekelőtt a zöldeknek a regionalitáshoz vagy szubszidiaritáshoz való erőteljes hajlamából fakad, a helyi erőkre épülő gazdaságokat ugyanis a környezet kímélése szempontjából sokkal előnyösebbnek tartják, mint a globális gazdaságot, ahol egyik kontinensről a másikra szállítanak olyan termékeket, amelyeket helyben is jó gazdasági paraméterek mellett elő lehetne állítani. Caroline Lucas, a frakció brit tagja például erőteljesen kampányol a „lokalizálás globálisan” gazdaságszervezési elv mellett, ami azt jelenti, hogy szerte a világon elsősorban a helyi gazdaságok fejlesztésével, a helyi társadalmakra építve kell a lakosság igényeit kielégíteni. Ez az elv teljes egészében szembe megy az uniót jelenleg uraló neoliberális felfogással, mely szerint a munkaerőnek mobilnak és rugalmasnak kell lennie, hogy a nemzetközi tőke profitigényeit kielégíthesse.
A zöldek érdeme a környezetvédelmi kérdések állandó napirenden tartása, bár javaslataikat sokan vitatják, vagy legalábbis tartják gazdaságilag kivitelezhetetlennek. Itt van például magának a klímaváltozásnak a kérdése: a zöldek felfogása szerint bizonyított tény, hogy az utóbbi évtizedekben észlelt klímaváltozás, a globális felmelegedés nagyrészt emberi tevékenységre vezethető vissza, míg mások, például a Greenpeace egyik alapítója, Patrick Moore úgy véli, hogy a változásban a természeti erőknek van meghatározó szerepe. A zöldmozgalmak egyöntetű jellemzője az atomerőmű-ellenesség. Az atomerőművek ellen főleg a sugárveszéllyel, a radioaktív hulladékok megsemmisítésének nehézségeivel érvelnek, de elhangzik az is, hogy az atomerőművek hosszú építési ideje miatt nem tudják kellő időben kiváltani az üvegházhatást kiváltó fosszilis tüzelőanyagokat, vagy ha maga az atomerőmű nem is bocsát ki üvegházhatást okozó gázokat, az előállítása igen. A zöldek kiemelt megoldása a fajlagos energiaigény csökkentése, vagyis az energiatakarékosság, a termelésben pedig a szél-, a nap- és más megújuló erőforrásokat hasznosító erőművek.
A frakció vezetőjének, Daniel Cohn-Benditnek, az 1968-as párizsi diáklázadás „vörös Danijaként” elhíresült vezetőjének politikai ambíciói azonban messze túlnyúlnak a tipikusan zöldprogramokon. Az új parlamentben a zöldek szorosabb informális kapcsolatot akarnak kialakítani a szocialista frakcióval egy „zöld New Deal” programot hirdetve, amely szakítana az unió neoliberális politikájával, és egy új szociális és zöld Európát tűzne ki célul. Persze erre eddig is megvolt mindkét frakció lehetősége, ezért az eddigi tapasztalatok alapján inkább az gyanítható, hogy Cohn-Bendit és Martin Schultz, a szocialista frakció vezetőjének szorosabb együttműködése elsősorban a politikailag korrekt gondolkodás európai kereteit akarja kijelölni.