A múlt hét végi Magazinban az újság elköszönt egyik munkatársától. A búcsú indoka: „a heti rendszeres közlés, nyolc év után, túl nagy terhet ró Temesi Ferencre”. Egy vádirat ridegen kopogó szavai. Aki ír, tudja, heti tízezer karakter valóban nagy teher. Iszonyatos. Bele lehet, sőt bele kell fásulni. Akár roppanni is. Feri csinálta. Bírta szuflával. Tíz év alatt annyit írt az újságba, mint húsz év alatt hat újságíró. Lehet, itt volt az ideje, hogy váltson? Feltöltődjön? Máshová és mást írjon? Lehet. De nem így kellett volna elbúcsúztatni. Hogy hogyan kellett volna? Gyémántgyűrű, törzsgárdajelvény, signum laudis, ezüstfejű sétapálca, ágyúdörgés, harangzúgás? Nem tudom. Ilyesmi. Búcsúbuli. Feri az asztalfőn, jobbján-balján az újság nagy emberei, félkaréjban a többiek, dal, muzsika, pezsgődurrogás, hagymás, zsíros kenyér. Ha ez sem, akkor egy kézszorítás: „Köszönjük az újság, az olvasók, a nép, a párt, a haza nevében! Ez jó mulatság, férfimunka volt!” Anyám hajdani munkahelyén az igazgató főorvos és az orvosnők is felsorakoztak, öleléssel búcsúztatták a veterán takarítónőt. Kijárt neki. Mindenkinek kijárna. Annak is, aki egy ország második napilapjában – és egyben legnagyobb ellenzéki újságjában – tíz éven át az irodalmi rovat zászlóshajója volt. Kijárt volna neki az őszinteség, a köszönet, a kézfogás és az ölelés, a szép búcsú. Ez eddig a forma. Udvariasság, emberség, figyelem. Vagyis ezek hiánya. Ez is rosszízű, de van ennek a csúnya búcsúnak egy érthetetlen eleme is. Az ürügy. Törtem a fejemet, hogyan tudnám meg sem említeni. Annyira méltatlan. Még ha igaz volna – ahogy nem az –, akkor is nevetséges. De nem lehet nem említeni, így hát lássuk fehéren feketén.
Temesi Ferenc hatvanéves magyar író, húszkötetes szerző, körülbelül ugyanannyi irodalmi díjjal (amúgy az afroamerikai szleng a vesszőparipája) a világhálóról, egy nyílt blogról a szövegébe emelt – kevéssé alaposan átdolgozva, forrását pedig mindössze kétszer megnevezve – öt vagy hat új szlengszót s ezek néhány soros meghatározását. Ez volna hát a bűn. Mese nincs, ez ügyetlenség. Olyan trehányság, amely méltatlan a szerzőhöz. Ezért egy slapajt meg kellene dorgálni, és büntetésül azonnal átszalasztani egy háromliteres kannával a közeli sörözőbe. De ennek ürügyén eltanácsolni még ama slendrián gyakornokot sem szabadna. A múlt heti csúnya búcsúztató utolsó mondatait idézem: „bármennyire fájó lesz is a hiánya ezeken az oldalakon, a lapvezetés egyelőre jobbnak látja, ha a szerző írásai nem jelennek meg a Magyar Nemzetben. A vezetés döntése ellen nem tudnék felhozni szakmai érveket.” Nem értek egyet a cikk írójával, véleményem szerint sem szakmai, sem emberi, sem taktikai megfontolás nem indokolja ezt a megoldást.
Rott József
Sok mindent lehetne mérlegelni e szerencsétlen üggyel kapcsolatban: emberi vagy éppen irodalmi vonatkozásait és következményeit, az olvasók vagy a kollégák ragaszkodását és elvárásait. Mint ahogy a fenti levél írója meg is teszi, és ő kívülállóként megteheti. Nekünk azonban ilyen esetben nincs lehetőségünk rá, hogy mindezt mérlegre tegyük, és bármennyire sajnáljuk, csak egyféle döntést hozhattunk. Bízunk benne, hogy az idő és a belátás begyógyítja majd ezeket a sebeket is.
Piton került elő egy kukából + videó
