Elmeháj

Száraz Miklós György
2009. 06. 08. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Azt álmodtam, hogy meghaltam, pontosabban visszakerültem a születésem előtti állapotba. Tudtam, hogy ez nem lehet, hiszen álmomban is én voltam én. Kalauzom elvitt az anyaboltba, hogy válasszak magamnak anyát. Milyen ma az anyakínálat, kérdezte, ahogy beléptünk az üzletbe. (Eladónőket nem láttam, de éreztem a jelenlétüket.) Zavarban voltam, nem szerettem volna senkit megbántani, de nem akartam válogatni az anyák közt. Azt szerettem volna, ha engem a saját édesanyám szül meg. Butuska, mondta valaki mézesmázos hangon, a mamád lesz az, akit kiválasztasz. Szavak, melyek eddig nem léteztek. Lélekharag. Elmeháj. Elborzul. Lélekbútor. (Bútorozatlan a lelke.) Bajgumó. Rájöttem, miért haltak ki a dinoszauruszok. Nem volt rekeszizmuk. Nem tudtak nevetni. (Aggódni tudtak: a lábnyomkövületek tanúsága szerint az ötventonnás brontoszauruszok – egy elefánt körülbelül öt tonna – körbefogták csemetéiket, úgy közlekedtek a jurakor veszélyes, ám varázslatos erdeiben.) Nagyobbik leányom, aki kutyabolond és sziklamászó – ami, szerintem, ellentmondás, de hát mit tegyünk, ilyen színes az élet –, részt vehet abban az európai tudományos programban, amelynek célja a szeretni tudó, tehát szerethető műlény előállítása. A kutya mintájára kívánják megalkotni a műlényt. Borzasztó, hüledeztem, és te részt veszel a szörny előállításában? Hülye vagy, apa, emberek tízezrein segítünk ezzel. A műkutyával, amelyik műgumi kutyagumit kakál? (Úgy nézett rám, mint az elmeháborodottra. Aztán rájöttem, igaza van. Felemelő, hogy megint megvalósul valami, amit száz esztendővel korábban megálmodott valaki. Gulácsy Lajos, a bolondnak mondott festő képzeletében jelent meg először a kutyapofájú, átlelkesített teremtmény, a lusta és torzonborz Tajkol Biget, akit a költő-piktor álomvárosában, Na’Conxypanban hozott létre a tar koponyájú, kénsárga szemű Huttertonn doktor úr.) Különben kit érdekel a műeb, amikor a tudósok azzal örvendeztetnek, hogy a testiség avítt szokásának hamarosan bealkonyul? Rég itt volt az ideje! Tarthatatlan, hogy két (vagy több) ember nyalja-falja egymást, mindenféle hézagaikba dugdosva mindenféle oda nem illő szerveiket. Pfuj! Nyál, izzadság, váladék. És a szagok! De semmi pánik, egy köpésre a spirituális gépek kora. Dehogy gólem! Dehogy Frankenstein doktor szörnyetege, Goethe műembere, Paracelsus lombiklénye. Felejtsük el Otto Rippert 1916-os filmjének homunculusát is, aki gyűlölni és bosszúra áhítozni képes, ám szeretni vagy megbocsátani nem, feleségül veszi, azután öngyilkosságba kergeti „nemzője” leányát, diktátor lesz, világháborút robbant ki; mígnem villámcsapás végez vele. (Ah, milyen emberi történet!) Nem, az a műember, akit mi „szülünk”, az éppen olyan lesz, mint mi: jóságos, érzékeny, szeretni tudó és szerethető. Hogy akkor mi szükségünk rá? (Vagy neki ránk?) Fából vasparipa – mondta valaki álmomban, és jót derültünk rajta. Nem szoktam szavakat álmodni. Vagyis szoktam, de az álom szavai erőtlenebbek, mint az álom képei, az álomi hangulat. Égig érő vaspityergő. Beszédi Öszöd, a legnagyobb magyar szónok. Őszödi beszéd. Állandósult szókapcsolat a magyar nyelvben. Annyit tesz, vigyázz vele, mert hogy higgy neki, azt hazudja, hazudik. (Szögödiösön: Öszöd tokja!) Szófacsaró gép. Szócsöves (egyenlő szótalan?) Szócsőrepedés. Szócsőgörény. Beszédi Öszöd: a szógörény. A pompejiek kitörő örömmel üdvözölték Vesuviát. A régi korokban nem ember formálta, hanem természet formálta világban éltünk, de minden egyéb életformát visszaszorítva (vagy kipusztítva) mesterséges életteret teremtünk magunknak, miközben ugyanúgy lélegzünk, eszünk, iszunk, ürítünk, szaporodunk, ahogy rég. Az eszünkkel tesszük tönkre azt a természetes környezetet – levegőt, vizet, talajt –, amely nélkül a testünk képtelen létezni? Állítólag tudósok tízezrei törik a fejüket évtizedek óta az energiaválság megoldásán. Nem hiszem. Felfújják. Adok magamnak fél percet, hogy egy eredeti javaslattal előrukkoljak. Tessék. Gigantikus nagyítólencséket kell kihelyezni az űrbe, amelyek összegyűjtik és a földi energiaelosztó központokba továbbítják a napsugár-koncentrátumot. Más. A föld magmakamráiba bányászokat kell küldeni, hogy kitermeljék a cseppfolyós követ, amelyet már csak darabolni és csomagolni kell. Más. A tibeti imamalmok mintájára mindenütt kézimalmokat – valójában dinamókat – kell fölszerelni, amelyeket a járókelők jártukban-keltükben megforgatnak. Letelt a fél perc. Mire lennék képes, ha egy egész órát szentelnék az ügynek? A legszebb magyar szavakat sokszor összeírták. De a legcsúnyábbakat? Biztosan köztük lennének: elvtárs, munkásőr, tüdőgümőkór. (Elvtárs, nem kóros a tüdőgümőd?) Akarata ellenére hárman is megszeplőtelenítették. (Így most szeplőtelen.) Az Első Magyar Általános Szeplőtelenítési Iroda hivatali helyiségében gunnyaszt íróasztala mögött Kedélytelen Amál és Vágytalan Emil. Felveszik az ügyfelek adatait, akik a szeplőtelenítés ügyében fordulnak az irodához. Kérdőíveket töltetnek ki a jelentkezőkkel, hogy hányszor és hogyan lettek megszeplősítve: az adatok nélkülözhetetlenek a megszeplőtelenítés tökéletes végrehajtásához. A megszeplősítés hívei – a megszeplőtelenítők ádáz ellenségei – Könnytelen Kálmán és Vérnősző Hortenzia. (Az egész abból indult, hogy megálmodtam a szeplőszámláló gépet.) A Köln melletti Deutz bencés kolostorában 1160 körül áldozás közben az egyik szerzetesre akkor tört rá a köhögési roham, amikor az ostyát a nyelvére vette, így az kirepült a szájából. Égen-földön hiába keresték, eltűnt. Hallatlan eset! Krisztus teste megszentségtelenítődött! Sem a barát, sem a letört testvérek, sem az apát nem volt képes segítség nélkül túltenni magát az eseten. A középkori embernek hihető magyarázatra volt szüksége, hogy az élet tovább csordogálhasson medrében. A látnok Schönaui Erzsébet sietett a segítségükre: az Úr angyala, mondta, röptében elkapta, és biztonságos helyre rejtette az ostyát. Nekem a legizgalmasabb az, hogy ez a tanulatlan apáca, ez a „tudatlan nő” (mulier indocta) nem tojik a megilletődöttségtől a … – micsodájába is? –, magyarán nem ijed meg, hanem nekiesik az angyalnak, hogy árulja el, hol van az a biztonságos hely. Az angyal a felvilágosítást megtagadja. (Erzsébettel együtt esz a fene: hol lehetett az a hely?) Alkompóton buktak le a főlomposok, akik meglovasították a főkolompot. Diadalt arattak a magyar főkolompólósok. Csigacsorda legelész Szódabika rónán. Honvágyálom gyötör. Te balfarok vagy, vagy egypatájú iker? Őszül a vérem: nőszülök? Vérfürdőzés. Vérfürdőt vettem a vérfürdőszobában. Lelombozó Leopold: a Lelombosító Hivatal szorgalmas munkatársa. Az állatok összegyűlnek, hogy kiderítsék, melyikük a legparáznább. A galamb, az oroszlán, a nyúl? Szegény öszvért marasztalják el. Miért? Mert nem párosodhat utódnemzés szándékával. (Öszvérfertőzés. Öszvérségi kötelék. Öszvérátömlesztő állomás.) Mestersége? Nyelvélező. Borotvaéles nyelvével küzd a nyelvháborítók ellen: nyelvöldököl. (Kirántotta hüvelyéből a nyelvét.) Köldököl. Nekitámasztotta nyelvét a köldöklőnek. Elmeháborúba vitték az elmeháborodottakat. Elmebajnok: az elmebajnokság győztese. Elmezeng. Frászcsengő. („Éj-mélyből fölzengő”?)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.