Hajókkal a csépi hasadékig

Mint évek óta minden esztendőben, az idén is elindultak a Szigetszentmiklósi Vízisport Egyesület tagjai hagyományos nyár eleji teljesítménytúrájukra, húsz kilométert kellett leevezni a csapat csónakházától a csépi hasadékig. A táv nem megerőltető, közben lehet nézelődni, gyönyörködni a Kis-Dunában, a part mellett bóklászó, a víz felett szárnyaló madarakban.

Már hetekkel ezelőtt megkezdődött a készülődés, kiválasztottuk a hajókat, megbeszéltük, hogy ki kivel száll vízre. A rutinosak jó előre lefoglalták maguknak kedvenc kajakjukat, mások kenuval, kielboattal vágtak neki a távnak. Aztán párna került az ülésekre, üdítő, sör a lábakhoz, s jött utánunk egy pöfögő motoros is, kellő menynyiségű kenyérrel, lilahagymával és innivalóval felszerelve.
A Csepel-szigetet keletről ölelő ráckevei (soroksári) Duna-ág megunhatatlan élményt jelent a természet, a vizek szerelmeseinek. Pár hete észak felé jártuk be a hókonyok, úszólápok vidékét, akkor még alig éledezett a nádas; épp csak felbukkant egy-egy teknős, a szárcsák, vöcskök még javában keresték párjukat, a nádirigók első dalukat fújták. Most délre indultunk Szigetszentmiklósról, a csépi hasadék felé. Mennyit változott azóta a világ! A harsogó zöld felülkerekedett a tavalyról itt maradt, elbarnult növényeken, s most már családostól portyáznak a partközelben a vízimadarak. A sás tövében öklömnyi szárcsafiókák követik pittyegve anyjukat. Megnőttek a kis búbos vöcskök is, vidáman buknak le a víz alá, hogy fél méterrel arrébb nyújtsák ki mókás fejüket. Pár hét, s ők is képesek lesznek hosszú métereket megtenni a felszín alatt, most azonban még nem távolodnak el túl messzire anyjuktól. Mellettünk egy törpe gém rebben fel a nádasból, a sirályok kiterjesztett szárnyakkal emelkednek a magasba a felszálló légáramlatot kihasználva, a hattyúk pedig a folyó felszíne felett alig pár centire húznak el.
Mi indultunk utoljára, így előttünk az összes hajó, megannyi színes folt az ezüstös víztükrön. Távolból úgy tűnik, mintha állnának, csak az evezők egyenletes mozgásából sejtjük, hogy jó tempóban haladhatnak előre. Marci és Anti állandó páros, egyik 68, másik 70 esztendős, egyenletesen, tökéletes összhangban eveznek kielboatjukon. Mindig csodálom, hogy fordul ilyen egyszerre lapátjuk, de ki tudja, hány ezer közösen megtett kilométer van már a hátuk mögött? Korelnökünk, az Európa-hírű fülészprofesszor aszszony, Erzsébet – már betöltötte a hetvenet –, kimért mozdulatokkal evez kajakjában, nem siet, nem kapkod, nyugodt tempóban halad előre. Egyesületünk vezetője, Péter, szintén közel a hetedik ikszhez, hasonlóan megfontoltan forgatja a lapátot. Valamit tudhat ez a korosztály, hiszen a fiatalabbak hamarabb elfáradnak, időnként összevissza kalimpálnak. Mert szerencsére tinédzserek és páresztendős gyermekek is vállalkoztak az útra, s csak remélni lehet, hogy sokáig lelik örömüket a Kis-Dunában, s nem kerítik hatalmukba az aktuális divatok, a számítógépes játékok, plázaprogramok.
A parton ülők is fittyet hánynak a reklámok által sulykolt trendi kikapcsolódásoknak. Családok, baráti társaságok telepednek ki hétvégeken a víz mellé; a férfiak pecáznak, az asszonyok bográcsban főzik az ételt, illatát egészen a hajónkig hozza a szél. Odakiabálunk, hogy mi is beneveznénk a csábító vacsorára, ők vidáman invitálnak, mi azonban megyünk tovább.
A csépi hasadék előtt a Budapesti Sportegyesület (BSE) horgásztanyáján kicsit megállunk, pedig már nincs messze a cél. Iszunk valamit, aztán folytatjuk utunkat. Nádszigetek között fordulunk be a csépi hasadékba, ebbe a különlegesen szép, szűk Duna-ágba. Az előttünk érkezők már kikötöttek a megszokott stégnél, s egymás után emeljük ki a hajókat a partra. A pöfögős motorosban ülve két útitársnőnk, Nóra és Tünde már keni a zsíros kenyereket, lilahagyma-karikákat tesznek rá, s az éhező túrázók olyan élvezettel eszik, mintha a világ legjobb ínyencségét kínálták volna nekik. Egyik kajakos egy valóságos kakukkfűmezőre bukkan, így a kis zöld ágakkal is megbolondítjuk a kenyereinket. Hörpintünk rá egy kis üdítőt, fogy a sör, kicsit ejtőzünk, megmozgatjuk elgémberedett tagjainkat, aztán megint hajóba ülünk.
Visszafelé már lassabban emelkednek a karok, kényelmesebben mozdulnak az evezők. Hiába, legtöbben íróasztal mellett töltjük a hét nagyobb részét, nem csoda, hogy megérezzük vállunkban ezt a néhány kilométert. Volt, aki már korábban elfáradt, ők a BSE horgásztanyáján maradtak, s visszaúton csatlakoztak ismét az evezőkhöz.
A nap már jócskán a hátunk mögött van, vöröses fénnyel kúszik le a nádas mögé, mikor megérkezünk a csónakházba. Közben a tűz fölött megfőtt a babgulyás, s miután lemostuk és eltettük a hajókat, végre mi is leülhettünk a bogrács mellé.