Harminc

Ha az ember felnőttként ért már meg egy bő emberöltőt, hajlamos afféle elnyújtott jelenként tekinteni a múltnak erre a szubjektív szakaszára. Nem gondol bele, hogy aminek a passzív kortársa volt, már az is históriai múlt. Az én gimnáziumi éveim a hetvenes évek második felére estek, amikor a nekünk rendelt békaperspektívából azt lehetett hinni, hogy szünetel a történelem, de legalábbis alapjáraton pöfög. Így hát érthető módon felkaptam a fejem, ha valami eltért a szokványtól abban a lagymatag korban, amikor már az Illés is elfonográfosodott. Afféle szelepként, pult alól hozzá lehetett már jutni Cseh Tamás Levél nővéremnek című lemezéhez, ami kicsit sem hasonlított a Tánczenei koktél kínálatára; míg az irodalomban a Kilencek-antológia, az Elérhetetlen föld pezsdített meg, illetve Tóth Erzsébet debütáló kötete, Egy végtelen vers közepe címmel. (Petri György szabadszájú politikai költészetével már az egyetemen találkoztam: félórára kaptam kölcsön azt a szamizdat kiadást, amiben a szűzföldet feltörő Brezsnyev „húgyfoltos sliccéről” és „nagy októberijéről” is szó esett.)
Egy vidéki középiskolás elsősorban a literatúra felől várta a szellemi huzatot csináló szellőt, így nem csoda, hogy minden suttogó hírt izgatottan gyűjtöttem be, ami a Fiatal Írók József Attila Körének tájáról érkezett. Amolyan emberléptékű héroszoknak tűntek messziről, akik generációs alapon felmondani kívánják a sunyi kádári kompromisszumot, de legalábbis feszegetni próbálják a velejéig hazug rendszer kereteit. A rikító narancssárga (épp narancssárga!) JAK-füzeteknek, a Vers(z)ióknak, a Fasírtnak és a többinek akkor még nyoma sem volt – viszont híre jött, hogy valahol az Alföldön, Lakiteleken (hol is lehet az?) fiatal írók találkozóját rendeztek. Ott volt Illyés Gyula meg Csoóri Sándor is, de a hangsúly a fiatalokra (a tőlem tíz-tizenöt évvel vénebb fiatalokra) esett. Jött aztán Szentendre meg Pécs (ezekről már rögtön tudtam, hol vannak), majd a mi nemzedéki folyóirat-alapításaink; de ezek már az ellentmondásos nyolcvanas évek. Az origó azonban ott volt, 1979-ben Lakiteleken – az ottani sátorépítészet akkor lett ellenzéki bukéjú márkanév.
Az akkori kibicnek már őszülő halántékkal részt venni a harmincéves találkozón már nem ugyanolyan – mégis azt sugallja, hogy a dolgoknak az időközben ránk szakadt káosz ellenére is van egy nyugodt, titkos rendje. A hajdan angyalarcú Lezsák Sándor mára joviális nagypapa, a fiatal írók örökifjakká váltak, Tóth Erzsébet és Agócs Sándor azonban olyan remek kis könyvet szerkesztettek össze az emlékezésekből az Antológia Kiadó számára, hogy ezt olvasgatván még ma is meglegyint az a bizonyos huzatcsináló szellő. (Azonkívül csemegének számító kordokumentumként tartalmazza a kecskeméti Forrás folyóirat 1979. szeptemberi számában közreadott konferenciaanyagot is.) Bahget Iszkander ezúttal is olyan lelkesen fotografálta a résztvevőket az időközben népfőiskolává avanzsált helyszínen, mint akkor; s igazán örvendetes, hogy az akkori résztvevők közül idén olyanok is eljöttek (mint például az akkor az aczéli kultúrpolitikát megszemélyesítő Agárdi Péter vagy a másfelé elindult Szilágyi Ákos), akik egy ennél is kultúrharciasabb periódusban az efféle lakitelekezésért sűrű homlokráncolásban, netán megrovásban részesültek volna. A nézetek ütköztetése arra mindenképp jó volt, hogy tisztábban láthassuk: az akkori törésvonalakból miként lehettek mára szakadékok, s miért kell mégis függőhidakat ácsolni rajtuk. Hogy ha a kérdésre („Mennyi?”) felelünk („Harminc!), s visszakérdeznek („Mi harminc?”), ne úgy reagáljunk: „Mi mennyi?”