Köznapló

Végh Alpár Sándor
2009. 06. 08. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Május 21., csütörtök
Létrehozhatók-e boldog lélekkel örök érvényű művek? – erről beszéltünk kolléganőmmel. Szerinte az alkotás feltétele némi szomorúság. Másként szólva: egyfajta boldogtalanság.
S valóban. Példát szolgáltat József Attila kisiklott élete, és nem volt különb a drogos Baudelaire-é sem. Balzac legjobb regényeivel sem lett boldog; a legszebb mesék írója, Andersen szűkölt a társtalanságtól. Tolsztoj meg? Alkotóéveit végigháborúzta a feleségével, és nyolcvanévesen megszökött hazulról.
Mind a Nyugat írói. Az Abendlandé, amelynek fényes napja a horizont alá kezd csúszni. Az irodalmat elözönlötték a perverz alkotók, egyik a Nobel-díjat is elvitte (Elfriede Jelinek). Irányregényeket írnak a biznisz bajnokai, mások szépírói eszközökkel hamisítják a történelmet.
A Morgenland alkotói nem így nézik az eget. A művészet keleten sosem divatozott. Nem volt szürrealizmus, sem szimbolizmus vagy posztmodern (megannyi gumicsont, amelyen rágódni lehet). Az alkotók azt vallották, amit Mozarttól és Weöres Sándortól is lehetett hallani: ők nem akarnak semmit, Isten akar tőlük valamit.
Újraidézhető a névtelen bölcs megállapítása: „Az iszlám művészet sosem ábrázol rútságot, neurózist, ami oly vonzó a nyugati művészek számára. Az iszlám művészete mindig a lehető legszebbnek akar látszani, mert rájött, hogy a művészet problémája jelentéktelen apróság a világ nagy rendjében. Nem számít semmi más, csak Isten szépsége, s a művész feladata visszatükrözni ezt a szépséget. Ha önmaga miatt aggodalmas, ha csak a sötétség és a nyomorúság a témája, akkor csak saját művészetére fordítható idejét vesztegeti.”
Példa erre Szádi Rózsáskertje, Omar Khajjám és Rúmi versei, ám mindenekelőtt és mindenekfelett az Ezeregyéjszaka. A tételt mégsem az ő nevükkel akarom igazolni. Inkább azokéval, akik a keresztény világban alkottak a fenti szellemben. Az angyali Giottóval és a nyomába szegődött Gulácsyval. Ide sorolható Rubljov, az ikonfestő, akit a másik Andrej: Tarkovszkij álmodott filmre.
Persze Bachhal kellett volna kezdenem, akinek műveiben minden akkord a Teremtőt dicséri, vagy Chagall-lal, aki boldog emberként festett 98 éves koráig. De mert irodalomról volt szó vitánkban, jöjjön néhány költő és író.
Legelébb Walt Whitman, Amerika legszabadabb lelke. Rajta sose rontott az aggodalom, és pályája elején a csavargó Gorkijon sem. Csak akkor borzadunk el, ha végigolvastuk a kezdő évek pazar novelláit: a Makar Csudrát, a Cselkast, majd melléjük tesszük a szörnyű irányregényt: Az anyát. Hiába a fantasztikus készség (amelyért így is szeretem a java Gorkijt), hagyta a bolsevizmussal tönkretenni magát. A boldogítók ékes példája a mi zseniális Weöres Sándorunk, de szeretni való a cseh Hrabal s a nácibarátsággal vádolt norvég Hamsun is. (Olvasták tőle A pánt?) Önös szándékból emelem ki a feledésből a lengyel Edward Stachurát. Erősen sajnálom, hogy nem találkoztam vele. Szerettem volna olyanféle barátot, mint ő – volt.
Vannak hát boldog-boldogító mesterek. Hiszem, hogy lesznek is.
Május 23., szombat
Nálunk ritkán fordul a közfigyelem a vizek felé. Csak akkor, ha árvíz van, vagy vízlépcsővel riogatnak Nagymaroson. Pedig a vízvagyon világszerte felértékelődött, érthetetlen hát, miért akarja az offshore-kormány áruba bocsátani ezt is. Csodálkozásra persze semmi ok, legtöbbje ügynökként működik, ami cseppet sem új.
Az ügynökszellem 1945-ben lépte át a magyar határt Rákosiékkal. Moszkva küldte őket, Magyarország volt a „működési területük”. Állampolgárságuk és útlevelük szovjet volt, olyanképpen, mint utóbb Fekete Jánosnak és övéinek izraeli. Régi nóta refrénje ez, ügynökként üzemelni Magyarországon ’45 óta: szakma.
Lássuk hát, mit adtak át ezek az ügynökök az idegeneknek hol ingyen, hol fillérekért, de mindig a nyilvánosság megkerülésével. A pécsi uránt az oroszok vitték, az alföldi gázkincset most a kanadaiak, a magyar földek megszerzésére Londonban alakult társaság, a vízvagyont pedig ez idő tájt kínálják oda valakinek, meg fogjuk tudni, kinek.
Ezek után nézzünk körül Líbiában. Nem könnyű.
A nemzetközi sajtó liberális (értsd: módszeresen hazudozó) szektora kitüntetett figyelemben részesíti Kadhafi országát az ellenségnek tekintett iszlám világban. Tollnokai az államfőt gonosztevőként, zöld könyvét zagyva írásként festik le cikkeikben. (Azt játsszák el vele, amit Castróval, és ugyanúgy nevetségessé váltak. El-Kadhafi ezredes szeptember 1-jén lesz negyven éve, hogy országa élén áll – az amerikai bombázások és a The New York Times lankadatlan hisztériakeltése ellenére.)
A víz miatt hoztam szóba Líbiát.
Az arab ország kormánya már a hetvenes évek elején felismerte, amit azóta mindenki tud, hogy a víz a XXI. században stratégiai fegyver lesz, s ahol nincs, milliárdokba kerül, hogy legyen. Egy olyan afrikai országnak, melynek, Egyiptommal ellentétben, nincs jelentős folyója, készülni kell a kihívásra.
Kadhafi 1983-ban bejelentette: megépítik a Great Man-made Rivert, az emberi erővel létrehozott nagy folyót. Gigantikus terv, csak a Jangcéra épített vízlépcsőrendszer tehető mellé méreteiben. A liberális lapok újrakezdték a nótát: Kadhafi őrült, a terv baromság, de ahogy mondják: a kutya ugat, a karaván halad.
Ha sikerül kiemelni és elvezetni a Fezzán régió alatt rejlő 2500 milliárd köbméternyi vízmennyiséget, 350 évig biztosíthatja a fellahok földjeinek öntözését és a vízellátást az ország északi részén.
Napi kétmillió köbméter víz ömlik majd az 1900 kilométeres csőrendszerben. A csövek egyenként 6,5 méter hosszúak, átmérőjük négy méter, súlyuk 73 tonna. 1991 nyarán avatták fel az első szakaszt, 1996 őszén a másodikat, s 2010-ben válik valóra a „beduin álom”. (Az adatok Benke József kitűnő könyvéből, Az arab országok történetéből valók.)
Semmi kétség: drága álom. Ha Líbiának nem volna olaja, aligha tudta volna megvalósítani. De van olaja, és jól gazdálkodik vele.
Mit tettek ezzel szemben nálunk a felvilágosult „európaiak”?
Ami kapzsiságot, hozzá nem értést és árulást el lehet követni a magyar vízkincs ellen, mind elkövették. Csepp híján tönkretették a Hévízi-tóba ömlő termálforrásokat (kell a bauxit, mondták). Az eocénprogramot egy máig villogó dúsgazdag közszereplő ötlötte ki, veszélyeztetve a budai hőforrásokat. És nem kéne megfeledkezni arról, mennyit ártott az Alföldnek a műtrágyázást istenítő mezőgazdasági lobbi. Tönkretették a kutakat, a táblásítás miatt pedig betemették a vízelvezető árkokat, a belvíz minden évben milliárdos pusztítást okoz.
A „buta” líbiaiakkal szemben így működött az „okos” szocialista vízügy. Meg persze az a politika, amelyet mindig hajlandó volt érvekkel igazolni a kantárszáron vezetett magyar tudomány.
Most megint a politika villog. Egy Oszkó nevű ember, akire még kitérek, a mértékadó szakmabeliek szerint hazudik, mikor azt állítja, szó sincs a vízszolgáltatás eladásáról. (A kormány hazudozása szót sem érdemel ma már. Gyurcsány copyrightja, tessék elé járulni, és leszurkolni az őt illető jogdíjat.)
Hogy mivel jár a vízvagyon kiárusítása – hála a „szocialista” kormányt patronáló Népszabadság óvatlan szerkesztésének –, tudni lehet. Ortutay L. Gyula a lap 2009. április 24-i számában ezt írja Bolíviáról: „Sztrájkok, útlezárások voltak országszerte a neoliberális gazdaságpolitika ellen, így például a vízszolgáltatás külföldi kézbe juttatása – s persze az azonnali drasztikus áremelés – miatt.”
Ez vár ránk Bajnaiék árnyékában. A kormánytagok ugyanúgy seftelnek, ahogy azelőtt.
Ami az új pénzügyminisztert illeti, borotvaagya ellenére buta ember. Nem volt jó neki a Deloitte cégtáblája mögött békében, észrevétlenül gyűjtögetni a milliárdokat? Nem volt jó. Kellett a fény, a bársonyszék, a közfigyelem. Pedig ha csendben marad, a kutya sem firtatta volna, miből épül a böhöm nagy üvegpalota. Nem fényképezték volna, nem firtatják, ad-e még tanácsot a Bajnai-féléknek offshore – fordítsuk csak nyugodtan így: adócsalás – ügyekben. Élt volna, amíg meg nem hal. Így meg…
Oszkó úr, maga nagy szamár!

Május 25., hétfő
Tegnap nem éreztem odaillőnek, de a hajnal megvilágosított. Egy remek könyv mottójáról van szó, Csáky István Elhitelezett Magyarországának elején olvasható. (A könyvre bő terjedelemben hamarosan visszatérek.) Asbóth Jánostól, a negyvennyolc utáni nemzedék nagy magányosától való, és így hangzik: „Bármihez fogtunk volna, soha nem mulasztottuk el gondos lelkiismeretességgel kérdezni: mit mond ehhez a liberalizmus kátéja, mit az angol gyakorlat, mit a franczia doktrina, mit a német szobatudós aszkórban sínlődő theorémája, mit a misericordianus humanismus érzelgése; csak azt nem kérdeztük meg soha, mit mond hozzá a magyar érdek?”
A nációk és a névtáblák változtak, a képlet azóta se.

Május 26., kedd
Elvonult az Élet Menete, és közeledik a Meleg Méltóságé. Van két kérdésem. A nagy októberi forradalom korszakosabb esemény volt a fenti masírozásoknál – miért kell ezeket csupa nagy kezdőbetűkkel írni?
A másik kérdés a reklámspottal kapcsolatos. Ahogy hallani, készül ilyen. Mármost reklámot annak szokás csapni, amelyet nem visznek. Ami nem megy. Ha viszont nem megy, miért nem tetszenek inkább otthon szerelmeskedni?
Visconti nem vonult. Strachey és Proust sem. Igaz, ők számítottak. A mai menetelők nemigen. Ezért mutogatják magukat.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.