Mesterséges dugó, mesterséges bombázás

Kezdetben volt az idő. Az óraátállítás, igen. Meglehet, azzal kezdődött minden. Hol volt, hol nem volt, voltak egyszer valakik, jóhiszemű, környezettudatos utópisták, akik úgy vélték, az óraátállítással energiát lehet megtakarítani. Szó szerint értették, az idő: pénz. A gondolatmenet a következő. Előttem van észak, hátam mögött dél, balról a Nap nyugszik, jobbról a Nap kél. Ha nyáron, mondjuk este fél hétkor nyugszik a Nap, akkor előbb-utóbb ki-ki meggyújtja otthon a lámpát, villanykörték fényeskednek neki. Eddig világos. Ha viszont kinevezzük a fél hetet fél nyolcnak, akkor fél hétkor a Nap még nem nyugszik, egy órányival tovább van világos. Világos? A közvilágítás, az otthoni lámpák egy órával később gyulladnak ki.
Amikor az ötlet született, volt benne ráció, igen ám, csakhogy azóta átstrukturálódott a fogyasztás. Amikor az óraátállítás ötlete megszületett, akkor még valóban a világítás adta az energiafogyasztás oroszlánrészét, amely nyilván függ a napszaktól. Ma már más a helyzet, A nyári áramfogyasztás meghatározó részét ma már a klímaberendezések, a légkondicionálók, valamint a számítógépek és egyéb szórakoztatóelektronikai kütyük adják, videó, tv, hifi. Ezek igénybevétele független a napszaktól. A hazaérkező városi vándor mindenekelőtt benyomja a klímát, aztán bekapcsolja a tv-t, és amíg mindezek mennek, odaül a számítógép elé megtudni, jött-e új e-mail. Ma már az egykor megváltó erejűnek feltételezett környezetvédelmi utópia korszerűtlen, tudományos kutatások kimutatták, hogy haszna vajmi csekély, mégis ragaszkodnak hozzá. Ha egyszer kizökkent az idő, nincs, aki helyretolja azt. Évente kétszer inkább belebolondulunk a menetrendváltozásokba és akár egy interkontinentális repülőgép utasai, saját hazánkban idegenként tekergetjük biológiai óránkat, alkalmazkodni próbálván évente kétszer az új időknek új dalaihoz.
Az óraátállítás az álzöld globális terror első, de nem utolsó jele. Az óraátállítás, akárcsak a klímaváltozás elleni reménytelen, de legszebb erőinket felemésztő küzdelem abból a tévhitből indul ki, hogy jó célért játszhatunk Istent. Parancsolhatunk az időnek, parancsolhatunk az időjárásnak és hüp-hüp-hüpp, barbatrükk felkiáltás közepette saját fogyasztási szokásainkon is vezényszóra változtathatunk. Hiú ábránd. Ökológiai zöld hályog. Szemfényvesztés ez. Olykor szó szerinti fényvesztés. Merthogy az óraátállítást követte a sötétség órája ünnep. Hofi üzent a sírból: kell egy kis áramszünet. Azok a nagyon rokonszenves, elszánt, gumilelkű szakállmukik, akik hol lecsatolják zöld Ivánként rólunk az egy órát, hol meg visszaadják, elnézést kérve a lopásért, ugyanők kitalálták a sötétség óráját. Kapcsoljuk le a közvilágítást egyszer egy évben, ég a gyertya ég, el ne aludjék, nesze neked, fogyasztói társadalom. Az már nem jut el Woodstock fűzöld, kései unokáinak fülébe, hogy a nagyfogyasztók ki- és visszakapcsolása nagyobb terheléssel jár, mint maga az áramszünet. Ökológiailag a mesterséges áramszünetnek csak kára van.
Egyre több a látványos lelkiismeret-mentő, kármentő avagy lelkiismeret-pótló akció, amelyek közül sok brutálisan akar beavatkozni életstílusunkba. Közülük sok közvetve nemcsak a civilizált, hanem a kulturált emberi létet is veszélyezteti, megkérdőjelezi. Ne vásárolj hétvége karácsonykor? Az emberek persze juszt is vásárolnak. Talán még többet, mint tennék az akció nélkül. Az egykor szépreményű Föld napja is egy láthatatlan elvtárstól úttörőnyakkendőt kapott. Amióta ott az úttörőnyakkendő a Föld napján, azóta tilos ezen a szent, szép napon ökológiai, természetvédelmi és mély problémákra gondolni. Ami meg van engedve és kötelező ezen a napon, az a szemétgyűjtés, no meg a faültetés. Egyéb tevékenység nincs megengedve. Hát ez akkor mégsem az a nap, amit az Úr szerzett. Vallási ének: ez az a nap, mit az Úr szerzett, mit az Úr szerzett…
Ezekkel az akciókkal az a gond, hogy a felelősséget sohasem engedik a mélységből kiáltani. A mélységből kiáltok hozzád, Uram. Híjával vannak a valódi, provokatív prófétaságnak. Nézzük csak a mesterséges áramszünetet. A goethei „Több fényt!” és a lenini „Villamosítsuk a Szovjetuniót!” jeligék ellenében a sötétség fejedelmeként színre lépni akár forradalmi, paradigmaváltó, tudatformáló tett is lehetne. Hisz tény, hogy tudatalattinkban az erdő és az éjszaka sötét. A sötétben félünk, világosba kívánkozunk. A sötétség bölcseletileg rehabilitációra szorul. És akárcsak a természet az emberrel való küzdelmében, vesztésre áll a világosság, a globális közvilágítás elleni küzdelemben. A világűrből bolygónkra tekintve bizony aggasztó a kivilágos kivilágítottság. A civilizáció, az emberi jelenlét már a legtávolabbi zugokban is mintegy áttéteket képez, erről tanúskodnak a világűrből is jól látható nagyvárosi fények. A fényszennyezés a csillagászat számára is komoly probléma. Hovatovább saját fényünk menthetetlenül elnyomja a világegyetem fényeit, a teremtés pillanatainak finom árnyjátékait. A neon erősebb, mint a kvazár. A mesterséges áramszünet során erre szoktunk vajon gondolni? Vagy arra inkább, hogy most takarékoskodtunk egy jót, utána pedig mehet a buli ezerrel.
A legutóbbi nagy zöld ötlet, a műdugó sem alkalmas arra, hogy általa mélyebben átgondoljuk a motorizáció kérdéseit. Arra viszont alkalmas a műdugó fergeteges ötlete, hogy általa egyszer s mindenkorra megutáljuk a környezetvédelmet. A füldugó nem hallókészülék, a műdugó nem közlekedéspolitika. A műdugó, a nagy sugárutak keresztmetszetének szándékolt csökkentése, Budapest művi megfojtása a mesterséges sötétséghez hasonlóan felülről ránk kényszerített környezetvédelmi terror lett volna, ha megengedik. Egyfajta környezetvédelmi vallásháború. Csakhogy az „álljunk meg egy másodpercre, és töprengjünk el” állapotát központi erőszakkal lehetetlenség rákényszeríteni a többségre. Kutyavásár és taxisblokád egyszer volt Budán. Műdugó egyszer sem lesz, ha minden igaz. A harag és a realitásérzék idejekorán elsöpörte. Ez az ötlet hamvába halt, ám egyeseknek vélhetőleg nem ez volt az utolsó dobásuk. Eötvös bohóc még politizálhat: van másik. Még lehet másik. A pihent agyúak nem alszanak. Vajon mi lesz a következő nagy ötletük? Netán a mesterséges légiriadó?
Tényleg, próbáljuk ki a mesterséges légiriadót. Ha van műnő és műbalhé, miért is ne lehetne műpánik? Ez az! Igen! Mesterséges légiriadót követelek! A mesterséges légiriadó nemcsak a főutakat, hanem a mellékutakat is megtisztítaná. Teljes forgalomleállást eredményezne, ugyanakkor míg állni látszanék az idő, mozgásterápiának sem volna rossz. Egy kicsi mozgás mindenkinek kell. Visszatérhetnénk a három-hatvanas kenyérhez és a tv-tornához a mesterséges légiriadó által. Hisz gondoljunk csak bele, ki battyog, sétál le komótosan az óvóhelyre, ha egyszer megszólalt a sziréna. Oda bizony rohanni szokás. Hogy oda ne rohanjak. És mennyi pénzt megspórolhatunk, amit amúgy stadionok és tornatermek építésébe ölnénk. A rég elfeledett tömegsport új erőre kaphatna. Holnaptól kezdve nem Norbi, hanem a műpánik égetné le rólunk a zsírt. És ha könyvvel a kézben volna kötelező az óvóhelyre rohanni, talán a kulturális problémák is megoldódnának, az olvasó népért mozgalom is feltámadhatna halottaiból. Ad abszurdum. Vagy mégsem? Merthogy az utóbbi néhány esztendő során, ha mesterséges légiriadó nem is volt, mesterséges bombázások azért voltak.
Szétverték és szétbombázták a magyar egészségügyet. Háborúban kórházakat bombázni tilos. Úgy tűnik, békében viszont szabad kórházakat megsemmisíteni. Tessék, vándoroljanak csak el a központilag megsemmisített Szabolcs utcai kórház és a Lipót mezei elmegyógyintézet romjaihoz. Tekintsék meg a Gyurcsány-korszak Potemkin-városait. A kórházi széfek, a betegek MX ballisztikus rakétákként való folyamatos utaztatása városok között, a vasúti szárnyvonalak szárnyszegése ugyancsak megtörtént. Megtörténhetett. Most pedig válságkezelés címszó alatt a szociális hálót vágják szét ollóval, mondván, nagyobb lyukon keresztül több hal fér be a hálóba.
1945 áprilisában, amikor már közel volt a vég, Hitler megharagudott a németekre, amiért gyöngének bizonyultak a harcban, és bosszúból parancsot adott a berlini metró elárasztására. Hajóvonták találkozása föld alatt tilos.
Közel a vég. Még egy év és vége. Nem a második világháborúnak, csak a második baloldali kormányzásnak Magyarországon. Még egy év és távozhatnak békével, bár nem Isten hírével, hisz Istent közülük kevesen ismernek. A távozás hímes mezejére lépnek egy év múlva. Ezt ők is tudják, folyik tehát a távozás hímes mezejének nagybani átalakítása vörös bársonyszőnyeggé. Még egy év. Autópálya-kilométerek, a centi fogy. Remélem, ez alatt a kevés idő alatt az országvezető – avagy országvesztő? – politikai elit tagjai közül senkinek sem támad egy újabb jó ötlete. Mondjuk, szigorúan korrupciómentes tender keretében tengeralattjárókat vásárolni a négyes metróba.

A szerző író