Ha ló nincs, jó a szamár is – brutális nyíltsággal kezd felszínre törni ez a cinikus elv, mintegy a rendszerváltozás értelmének megkérdőjelezéseként, a végérvényesen soha le nem győzött, csupán taktikusan háttérbe húzódott bős–nagymarosi tervvel kapcsolatban látszólag anarchisztikus napjainkban. Látszólagos anarchiáról beszélünk, mert itt nem összevisszaságról van szó. Ha az MSZMP, majd az MSZP koalícióban az SZDSZ-szel nem tudta befejezni a művet Nagymarosostul, mindenestül, mert útjában álltak a handabandázó környezetvédők és hazafiak, építse meg akkor a gátakat a KDNP és a Fidesz!
Az MSZMP örök. Látni való, hogy a Fidesz fölényesen megnyeri a következő választásokat. Az MSZMP arctalan erőinek nincs más feladatuk, mint hogy ráüljenek a kedvező hullámra, beépüljenek a KDNP-be és a Fideszbe, megmutassák nekik, mekkora pénzeket lehet lehívni Brüsszelből, és a győzelem mámoros pillanatában meggyőzzék őket, hogy ideje már építkezésekbe fogni. A magyarokat könnyű becsapni, elég, ha elkezdünk nekik leküzdendő tabukról beszélni, ezúttal Nagymarossal kapcsolatban.
Nem kell ahhoz a húsosfazék közelében ülni, hogy észrevegye az ember a gyanús jelek szaporodását, a startpisztoly dörrenése azonban a Dunaszauruszt megálmodó Mosonyi Emil halálhírét követően Bertók Lászlónak a Magyar Nemzet május 16-i számában megjelent cikke volt, amely szintén leküzdendő tabukról beszélt, no meg arról, hogy „Mosonyi Emil vízmérnök sem lehetett próféta a saját hazájában”.
Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy sok elismeréssel méltatták Mosonyi nemzetközi mércével is jelentős munkásságát. Ám kivételes képességeit az ország szempontjából katasztrofális módon használta fel, elsősorban a bős–nagymarosi erőmű tervezésével és annak több évtizeden keresztül tartó szorgalmazásával, miközben a globális környezeti változások évtizedeiben a világ rég túlszaladt az általa képviselt szemléleten. Az ökológia nem egy ízben írta már át a tudományos eredmények jelentőségét és ezzel az alkotó megítélését is: a leginkább elgondolkodtató példa P. H. Müller esete, aki 1948-ban Nobel-díjat kapott az 1970-es években betiltott DDT-vel kapcsolatos kutatásaiért.
A vízügy történetének megítélése tele van kérdőjelekkel. Miközben szakmai berkekben sokan a tényekről megfeledkezve hozsannáznak a múlt nagyszabású tájátalakítási munkálatainak, egyre többen ébrednek rá arra is, mennyi kárt okoztak a hibás vízügyi beavatkozások. Szegedet például a Tisza helytelen szabályozásának következményeként mosta el az 1879-es nagy árvíz! Az árterületek csökkentése, az ártéri mezőgazdaság, állattartás felszámolása miatt földönfutóvá váltak tömegei kezdetben a kialakulófélben lévő magyar kapitalizmus ipari tartalékhadseregét adták, néhány évtizeddel később az Amerikába kitántorgók tömegét duzzasztották. A Hanság lecsapolása csak a sztálinizmus lendületében tűnt sikersztorinak, a Duna–Tisza közének vízlevezető árkokkal való szétszabdalása eredményét pedig ma már a terület elsivatagosodása hirdeti. A Kiskörei-víztárolót és a létrejött Tisza-tavat a hazai vízügy büszkeségeként említik, noha már építésekor sem tudták felduzzasztani a tervezett vízszintre, mert kezdtek összedőlni a környező tanyák a megemelkedett talajvízszint miatt (ami jól jelzi a kor jeles vízmérnökeinek, köztük Mosonyi Emilnek a mérnöki előrelátását). Azóta a Tisza 50 százalékban feltöltötte a tavat, és már csak néhány évtized kell ahhoz, hogy az egész tó fokozatosan mocsárrá alakuljon át.
Mosonyi Emil életpályájának elemzésekor nem tekinthetünk el attól, hogy egy év híján kerek egy évszázadot ért meg, és ez alatt az idő alatt nemcsak a műszaki tudományok haladtak, hanem az ökológia is hatalmas fejlődésen ment keresztül. Az 1910-ben született Mosonyinak a Horthy-korszakban kezdődött karrierje a Rákosi-érában ért hazai csúcspontjára, majd 1964 után nyugaton folytatódott. A vízépítő szakmának a múlt század harmincas éveiben elért látványos – leginkább szovjet – eredményei minden bizonnyal inspirálták az ifjú mérnököt.
Huszonkét éves egyetemista, amikor beüzemelik a dnyeperi (Európában akkor legnagyobb) vízerőművet (1932). Negyvenöt éves, amikor építeni kezdik a kujbisevi víztározót, Európa legnagyobb víztározóját (1955). Ötven, amikor megépítik az Aral-tó kiszáradását előidéző (a tavat tápláló folyókat megcsapoló) csatornákat (1960). Hatvanhét éves, mikor aláírják a bős–nagymarosi erőműrendszer szerződését (1977). Hetvennyolc éves, amikor megalakul az IPCC, az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (1988). Nyolcvan, amikor Európában elkezd jelentősen csökkenni az ózonréteg (1990). Nyolcvanhét éves, amikor megszületik a kiotói egyezmény (1997). Kilencven, amikor a nagypolitika beismeri a globális felmelegedés, a klímaváltozás tényét (2000).
Mosonyi már nyugdíjaskorú, amikor aláírják a magyar–szlovák államközi szerződést. Egy idős embernek végül is nem vethető a szemére, ha szakemberként nem tud megújulni, és még 95 évesen is azt az álláspontot képviseli, amelyet ötvenes éveiben. Munkássága méltatásában rendre kiemelik, hány országban tervezett vízerőművet. Ha szemügyre vesszük a felsorolást (Ghána, Nigéria, Burma, Egyiptom, Pakisztán, Kína stb.), láthatjuk, csupa fejlődő ország, ahol nemhogy az 1960–70-es években, de még ma sem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a környezetvédelemnek. A mi vízépítő mérnökeink környezetvédelmi érzékenységének viszont a 2010-es évek felé közeledve mégiscsak meg kellene már haladnia az 1970-es évekbeli fejlődő országokét.
Főleg az utóbbi évtizedekben szinte felfoghatatlan válságba sodorta a Földet és az emberiséget a technokrata szemlélet. Ez idő alatt olyan vízügyes generációk nőttek fel, és jutottak pozícióba hazánkban, amelyek ugyanúgy nem változtak szemléletükben, mint Mosonyi Emil 80 és 100 éves kora között, és terveiket hallgatva úgy érzi az ember, mintha a sztálini kor vízmérnökei reinkarnálódtak volna kis hazánkban. Hinné-e valaki ép ésszel, hogy pár éve még komoly vízügyi tervek készültek, hogy a Rába vizét bevezessék a Balatonba? Hogy komoly tervek vannak jelenleg arról, hogy a Mosoni-Duna torkolatát arrább helyezzék? Hogy jelenleg is tervek készülnek arról, hogy az alig 35 kilométeres szigetközi Duna-szakaszra három gátat építsenek a magyar vízügyi szakemberek? Ezek után talán az sem meglepő, ha újra szorgalmazni kezdik a szentendrei vízbázist és Budapest vízellátását tönkretevő nagymarosi erőmű megépítését, ki tudja, hányadszor!
A hazai vízügy meghatározó szakemberei mintha még mindig az ötvenes évek „legyőzzük és átalakítjuk a természetet” szemléletének bűvöletében élnének. Céljuk nem az, hogy korszerűen válaszoljanak az új kihívásokra, a globális felmelegedés látható következményeire (az ivóvízkészletek fokozott óvása, a nagy biológiai sokféleségű vízparti élőhelyek őrzése, a természetes környezet, a természetközeli vízpartok rekreációs célú megtartása). Mára eljutottunk oda, hogy alig van szabad vízfolyása az országnak, nincsenek természetes, természetközeli folyópartszakaszok, vagy ha vannak, azokra a vízügy úgy tekint, mint műszaki önmegvalósításának újabb terepére, hogy az ily módon megnyert pályázatokkal és közbeszerzésekkel tartsa működésben eszközparkját és alvállalkozói rendszerét.
Egyre több közgazdasági szakember állítja, hogy a nem is oly távoli jövő igazi kincse a „kék aranynak” nevezett víz lesz. Vannak országok, amelyekben a globálisan beszűkülő vízkészletek miatt elképzelhetetlen volna, hogy több mint 50 évvel ezelőtt kiötölt duzzasztókat építsenek ivóvízbázisok tetejére, és bizonyára vannak olyan országok, ahol a környezetvédelmi miniszter nagy ívben elkerülne egy ilyen célt kitűző konferenciát. A mi országunk nem ilyen ország.
Nem újdonság, hogy ma Magyarországon egyes körök – összhangban a szlovák érdekekkel – a bős–nagymarosi erőműrendszer eredeti tervének megvalósítására törekednek. Nem újdonság, hogy olyan tervek megvalósításáért küzdenek, amelyek szennyeznék, tönkretennék a dunai ivóvízbázisokat. Nem újdonság az sem, hogy olyan konferenciákat szerveznek, olyan műszaki tervekkel állnak elő, amelyek rontják esélyeinket a folyamatban lévő, a Szigetköz vízellátását rendezni kívánó magyar–szlovák kormányközi tárgyalásokon. Az viszont újdonság, hogy ezeken a kerekasztal-megbeszéléseken most már rendre megjelenik a környezetvédelmi és vízügyi miniszter, veszélyeztetve ezzel a saját minisztériumában folyó többéves munka eredményességét. Tavaly októberben szerveztek először ilyen konferenciát Budapesten a térség MSZP-s képviselőjének vezetésével. A helyi lobbiérdekeket szolgáló, a helyi vízügyi vezetők által erősített „környezetvédő szervezet”, a Szigetközi Természetvédelmi Egyesület (Szite) által kidolgozott műszaki javaslat szerint a 35 kilométer hosszúságú szigetközi Duna-szakaszra három gátat kellene építeni, aminek már magában véve is az ivóvízbázist súlyosan veszélyeztető hatása volna; ezt az önkényes ötletet pedig miniszteri megnyitóval tárták a nyilvánosság elé.
Akkor még azt hihettük, hogy a miniszter csak tájékozatlansága miatt jelent meg a kormányzat többéves erőfeszítéseit gyengítő kerekasztal-beszélgetésen. Ebben a hónapban viszont egyértelművé vált, hogy a miniszter nagyon is céltudatosan jelenik meg a Szigetköz vízellátását a „bős–nagymarosi ügytől függetlenül” megoldani kívánó (?!) helyi képviselői kezdeményezésen, méghozzá nem is egyedül, hanem az Országgyűlés környezetvédelmi bizottságának KDNP-s elnökével együtt. Bár a kerekasztal-megbeszélés hivatalos programja az volt, hogy bejelentsék az Alsó-Szigetköz vízpótlásának hatmilliárd, a Mosoni-Duna rehabilitációjának ötmilliárd forintos támogatását (már az is kétségeket ébreszt, hogy valóban kell-e milliárdokat költeni a Mosoni-Duna „egységes vonalvezetésű partjának kialakítására” a jelenlegi gazdasági helyzetben), de nem felejtettek el kitérni a helyi képviselőnő által szorgalmazott három gát építésének tervére sem. Meglepő módon mind a miniszter, mind a környezetvédelmi bizottság elnöke biztosította a megjelenteket, hogy támogatja a helyi képviselőnő össz-szigetközi álláspontként propagált elképzelését (amely szennyezné a szigetközi kavicsrétegek alatti ivóvízbázist). Ami figyelemre méltó, ugyanis a minisztériumban nyár közepére ígérik, hogy a stratégiai környezeti vizsgálat eredményeként leteszik az asztalra a környezetvédelmi minisztérium javaslatát arról, hogy milyen műszaki megoldást javasolnak megvalósításra a Szigetközben.
Amikor viszont Németh Zsoltot, a külügyi bizottság elnökét kérdeztük erről, elmondta, hogy határozottan ellenez minden olyan tervet és lépést, amely veszélyezteti a magyar–szlovák tárgyalások Magyarország számára kedvező kimenetelét. A fenti eljárásokról pedig megalapozottan feltételezhető, hogy ebbe a körbe tartoznak; a hágai eljárásra gyakorolt hatásukat tehát mielőbb alapos elemzés tárgyává kell tenni.
A bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer ügye valóban politikai, sőt nem csekély mértékben pszichiátriai kérdés. Mert hát mi szükség volna egy ilyen ökológiailag iszonyatosan romboló, viszont rendkívül költséges és energetikailag csekély hasznot hajtó műre? Semmi. Szinte semmi, ha eltekintünk attól, hogy egy szűk gazdasági és műszaki érdekcsoport így tetszőleges ideig élősködhetne tovább az akkor már egyetlen hatalmas holttetemmé váló ország testén.
Mély értelme van a bős–nagymarosi ügynek. Nemhiába, hogy az „előző rendszer” – rendszernek rendszer, de aligha előző – bukását elsősorban a Duna védelmében szervezett nagy tüntetések okozták (valami azért mégiscsak összeomlott). Apokaliptikus időket élünk, és az apokalipszis lelepleződést jelent; kísérteties szakadékban tárul fel előttünk ember és ember, ember és természet viszonyának végromlása. A nagymarosi körtöltés elbontása annak idején az ebből való megváltódás reményét testesítette meg. Ma is még, újra, mint valami résen, betör hozzánk valami fény, amely felé fordulnának az emberek. Ha ebbe a résbe megint beleállnak a gátépítők, akkor ebben az országban soha többé nem fog hinni senki senkinek. Akkor sem, ha megint sikerül bemesélni az embereknek, mint 2004 decemberében a népszavazáskor, hogy ennek így kell lennie.
Akkor Isten legyen irgalmas nekünk! „Magyarországon mindenki torkig van” – mondta Orbán Viktor. Torkig vagyunk a vízlépcsőépítőkkel is.
Karátson Gábor,
Bárdos Deák Péter
Duna Charta