Szőrreál

Csontos János
2009. 06. 08. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Hatvanévesnek lenni nem érdem – ezt magától Fehér Bélától tudom. Mégpedig telefonon keresztül. A mi szellemi kapcsolatunk afféle zaklatott munkabarátság, amolyan búvópatak: csak akkor hívjuk egymást, ha valami dolgunk van a másikkal. Pedig egy kőhajításnyira lakunk (ő Fóton, én Rákospalotán); mégis csak egyszer fordultam meg náluk. Suttogva cseréltünk eszmét a feleségével, Hanthy Kingával, mert a családfő szertartásos délutáni sziesztája idején törtem rájuk. Bélával nem is beszéltem. Viszont tapasztalván, hogy a három meglett kamasz fiú is lábujjhegyen jár, komolyan irigykedni kezdtem az alkotó légkörre: lám, ilyen egy igazi írói tekintély – minden és mindenki hozzá alkalmazkodik…
Hogy hatvanévesnek lenni érdem-e, az úgy került szóba, hogy pár hete az egyik rangos irodalmi folyóirat megbízásából megkörnyékeztem Bélát egy születésnapi interjú ötletével. Részben persze lelkifurdalásból, hiszen voltaképpen monográfiát kellene írni róla – csakhogy az embert mindig elsodorják a rövidebb távú feladatok. Akár borítékolhattam volna az elutasító választ, elvégre ilyen kérdezz-felelekre talán fél tucatszor sem vállalkozott egész életében. Igen rokonszenvesen az az álláspontja, hogy ha az írónak mondandója van, akkor írjon, ne pedig nyilatkozgasson. (Mert még a végén érettségi tétel lesz belőle – teszem hozzá.) A kikosarazás miatti restelkedés persze elkerülhetetlen: éveken át nap mint nap egymásnak háttal ugyan, de egyazon redakciószobában szerkesztgettük a kicsinyes magyar belpolitika híreit. A lapzárta őrületében, egy-egy különösen stupid telexüzenetnél, még össze is ütköztünk a gurulós székünkkel. A nap végén, mikor már a kék busz sem járt, rendszerint ő vitt haza nagy becsben tartott autójával (nem volt szabad becsapni az ajtaját), még került is miattam kicsit – erre az irodalomtörténeti adalékra mindig büszke leszek.
Hogy Béla igazi író, azt persze réges-rég tudom: az Egyenes kecske című regényét például egy ültő helyemben, a Kanadába tartó repülőn, valahol az Északi-sark fölött olvastam el. Sírva röhögtem a mi kis rendszerváltó burleszkünkön, s a decens utastársak értetlenül néztek rám: hogy a csudába lehet az eszkimó telepek madártávlatos rajza láttán ennyire meghatódni? Szerzőnk szatirikus balladának, „szőrreálnak” nevezte az opust. Ekkor már túlestem a nagy debütáló trilógián (Zöldvendéglő, Törökméz, Romfürdő), amelyhez még csak hasonló sincsen a magyar irodalomban. Mikszáth, Karinthy, Örkény, Szerb Antal, Rejtő Jenő kavarog ebben a nagyon abszurd és nagyon magyar írói világban – utóbbi büszkén vállalt mestere is Fehér Bélának. De vannak rokonai a szélesebb családban is: Hemingway, Heller, Hašek, Hrabal – hogy csak a H betűsöknél maradjunk. (Ha nem maradunk, akkor még Vonnegut.)
Egyszer elmentem egy ritkaságszámba menő estjére a Merlin Színházba, ahol hosszas faggatózásra annyit árult el a Zöldvendéglőről: úgy írta, mintha nem is létezne idő. Aki sikeresen küzd meg egy ilyen prózapoétikai problémával, normális kulturális viszonyok között legalábbis számon tartják. Ezzel szemben Fehér Béláról ahelyett, hogy egyetemi irodalmi kurzusokat tartanának szülőhazájában, még a József Attila-díj-listáról is több alkalommal kihuzigálták a nevét a rövidlátó kulturális kormányzatok. (Olykor állítólag maga a főböszme.) „Eddig kétszer hívtak fel telefonon azzal a kérdéssel, hogy szeretnék-e József Attila-díjat kapni. Azt válaszoltam: így nem szeretnék” – írja. Ha volnának magyar csodák, egy rendkívüli Kossuth-díj tán egyengethetne valamit a girbegurba világtengelyen; de a fóti családi büdzsére mindenképpen jótékonyan hatna. És akkor mehetne Béla a nyáron megint Sajkodra (mert olyankor ott alkot, legfeljebb a Rolling Stones kedvéért mozdul ki onnét) regényt szülni a maga örömére. (Meg a miénkre.) „Pénz beszél, az irodalom halad” – írta ugyanő.
Persze nehéz olyasvalakit a pállott szagú kulturális klientúrarendszerbe integrálni, aki magasról tesz erre az egészre. „Az a mázlim, hogy nem akartam vinni semmire” – írja; de azért ne higgyünk neki teljesen. Nagy vonalakban mégis az örkényi útmutatást követi, amelyet huszonöt éves fiatalemberként hallott a mestertől: „Csakis olyat írjon, ami kedvére van!” És csakis olyat ír. Előbb A kék autó című detektívregényt, amelyen már mutatkoznak az oroszlánkörmök, de még nincs meg a hang. Aztán a nevezetes trilógiát, amely bemattolta a honi kritikusi szakmát, holott értőbb fogadtatás esetén lehetett volna tetralógia is. A Zöldvendéglőt egy Dózsa György úti, gangra nyíló, szoba-konyhás lakás fürdőszobájában gépelte a mosógép tetején. Ez nyilván nem elég emelkedett. A Törökméz után büszkén körbe akarták hurcolni országukban a törökök (olyan hajdú ő, akinek az ereiben török vér is csörgedez), de a turné egybeesett volna a lecsószezonnal, és ezt egy gourmet nem tudja kihagyni. Örömszerző céllal írta hangjátékait (Kutyasétáltatás címmel jelentek meg), a festészetnek merőben új perspektívát adó Triptichont, valamint a Fültől fülig című fürdőregényt is. Utóbbira a munkásmozgalom történetének nyolckötetes kiadása ihlette: a száz év előtti Pozsár Jani ezért lép meg a szakszervezeti kasszával Tusnádfürdőre. (Amely eredetileg Herkulesfürdő volt, csak adaptálta az új helyszínre. Őneki, aki minden írásához könyvtárnyi szakirodalmat olvas el a hitelesség kedvéért, az én szertelen fecsegésemből kellett értesülnie arról, hogy létezik a Herkulesfürdői emlék című kultuszfilm. A két fikció nyilvánvalóan ütközött volna.) Filkó című regénye a vulgaritást sci-fi elemekkel ötvöző filozófiai költemény – prózában. Kedvencemet, az Egyenes kecskét a szokásos korrekciós gyakorlatához képest is alaposan átdolgozta, s ezt – némi sértődöttséggel – kisebbfajta irodalmi blaszfémiának tekintettem. Az Alszik a doki Betlehemben szövege azonban a „korszerűsítés” után sem lett rosszabb – igaz, jobb sem. Nyelvi bravúrokkal megvalósított könyörtelen (és ellenállhatatlan nevetésre ingerlő) rendszerkritikája olyannyira irritálja a nyárspolgári kánont, hogy még a jobbára szelíd szavú Tarján Tamást is kihozta a béketűrésből. „Egészében azonban a könyv olyan pocsék, taszító regény, amilyet csak egy kitűnő író írhat” – szól kritikájának végkicsengése. No, erre kössél nyakkendőt! – venném kölcsön Fehér Béla szavajárását.
A hatvan év úgy kerek igazán, ha tudjuk: Béla az első kétharmadot jószerével ellazsálta. Nem mintha nem dolgozott, nem írt volna azelőtt is – a mostani munkatársak közül Kristóf Attila mellett ő az egyik legrégebbi a Magyar Nemzet alkalmazásában. Ám a szépirodalomra negyvenéves kora körül érett meg. Jóllehet volt a dolognak előzménye: párizsi gyermekkorában (igen, franciás neveltetést kapott!), már tizenegy évesen előállított egy Verne-parafrázist. Igaz, a hajótöröttek szigetén egyszer csak megjelent a kanyarban egy fagylaltostricikli, majd egy turistabusz is – ami már éreztette a kerékvágásából kizökkent jövőt.
Muszáj még szólnom Debrecenről, a szeretett szülővárosról, amely minden jel szerint nem igazán szereti viszont méltó módon jeles szülöttjét; vagy ha igen, ügyesen titkolja. „Alföldi vagyok. Sőt debreceni. Gyűlölöm a hegyeket. A Hortobágy megríkat. Hiszek a génekben.” Kell ennél szebb szerelmi vallomás? Jómagam tíz évet töltöttem az életemből a cívisvárosban, valamelyes elismerést is sikerült kivívnom ott, noha mindig gondosan hozzátették: igazán kár, hogy pápista vagy, meg hogy a nagyapád nem itt született. Fehér Bélával e kritériumrendszer szerint sincs gond. Debrecen kultúrtörténetéről szóló cikksorozatát díszkötésben kellene kiadniuk; mégis inkognitóban találkozom vele, ha véletlenül összefutunk az Aranybikában. Pedig az ő vándorünnepe – Hemingway Párizsával ellentétben – Debrecen: már a Látóképi csárdánál ott a gombóc a torkában. Mert Debrecennek lelke, hívó szava van, s még a kamaszként felfalt első Rejtő-regény, A láthatatlan légió lapjaira szétesett példánya is ott rejtőzik a Nagytemplom harangzúgásában. Fehér Béla vitán felül titkos önkéntese Debrecen láthatatlan légiójának.
Markáns világképe van, a csillogó humor mélyén keserűen filozofikus kávézaccal. Mint a Fehér Béla-fanok, ide! című internetes topikban rajongói kérdésre kifejtette: az olajcsapokat is elzárná; járjon mindenki biciklivel. Magyar zsebtükör című tárcasorozatát a Szilvakék paradicsommal váltotta fel, ami földünk mostani, némiképp túlérett állapotára utal. Nem hiába szerkesztettünk annyi éven át belpolitikát – lesújtó a véleménye a politikai osztályról, nemkülönben az annak felkínálkozó művészelitről. „Ki gondolta, hogy egyszer beköszönt Magyarországon a rendszerváltozás, és akit tisztességre neveltek, az majd szenvedni fog, mint a kutya? Jó darabig azt hittem, hogy 1990 után az irodalom és a politika végre hátat fordít egymásnak. Az ellenkezője történt. Vérszerződést kötöttek. Édestestvérekké lettek, minden éjszaka egy ágyban alszanak, és pontosan azt csinálják, amire most önök gondolnak.” Nehéz ellenkezni.
Azért persze nem magának való élet ez. Magam is szívesen részese lettem volna annak a sziporkaesőnek, amikor Dolák-Saly Róbertet moderálta egy dunakanyari estén; vagy amikor a szerző jelenlétében műkedvelő színjátszók adták elő a Zöldvendéglő dramatizált változatát az inokai falunapon. Működőképes jelenkori mítosz ez, hiába rekesztené ki legszívesebben az irodalomtudorok hada. A szellemi lovagrend törvényei szerint egyaránt jó viszonyt ápol például Fábry Sándorral és Esterházy Péterrel. Utóbbi – szemben az árral – nem átallja üdvözölni benne az egyenrangú kollégát. Az Alszik a dokiról úgy véli: „Ez a könyve raritás a kortárs irodalomban, amennyiben tárgya a jelen, ambíciója pedig, hogy megértse a rendszerváltozás élet(lét)változásának a következményeit. […] Fehér igazi író, abban az értelemben, hogy nem külső, akár esztétikai, akár etikai megfontolások mozgatják […], de amiben dolgozik, az – szőröstül-bőröstül – a nyelv.” (Közbevetőleg: ami a leggyakoribb magyar „kötőszó” helyettesítésére szellemtelen kabarettistánál a „vazze”, az Bélánál „babszeg”. Micsoda különbség!) Esterházy így folytatja: „Ő ezt magától értődőn, szívből vagy – esetében fontos, mert jellemző hozzátenni – gyomorból tudja. Olvasom a regényt, kíváncsi vagyok, mi lesz. Humor és nyelv és részvét és valóság, a nincstelenség áriái, és irónia és nyelv és humor és nyelv.”
Itt akár be is fejezhetném, ha nem rekedne bennem megannyi kérdés. Mikor rendez végre mozit Fehér Béla-műből az Üvegtigris-es Rudolf Péter? Tényleg lesz-e Filkó-film Kovács Lajossal a főszerepben? Mi valósul meg a temérdek regénytervből? S ha nem sikerülnek, megint elégeti őket, mint a múltkor? Ahogy írja: „Az a típus vagyok, aki egyszerre csak egy dologgal szeret foglalkozni, de azzal éjt nappallá téve. Az élet meg röhög ezen.”
Mi pedig rajta. Így van ez rendjén. Isten éltesse még hatvan évig!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.