Török harácsolási technikák

Felmerül azonban az az igencsak elgondolkodtató körülmény, hogy a mai magyar adótörvények egyáltalán nem is ismernek ilyesfajta megkülönböztetést, vagyis az adót attól függetlenül mindenkinek meg kell fizetnie, hogy van-e elegendő alapja a saját és a családja megélhetésére, vagy nincs

Török–magyar barátság ide, állítólagos rokonság oda, Magyarország másfél évszázados megszállása az oszmán-törökök által cseppet sem tartozik, mondjuk úgy divatosan, a pozitív történelmi élményeink közé. Szulejmán szultán azzal a „programmal” érkezett a mohácsi csatamezőre, hogy felszabadít bennünket a frengi – azaz német–Habsburg – elnyomás alól, az effajta szívességekben azonban oly sokszor volt részünk a históriánk során, hogy még a megszépítő időtávolságból is borzongva gondolunk az 1526-tól 1686-ig tartó török korra. Történészeink felvetették, az Oszmán Birodalom nem is tervezett katonaságot állomásoztatni Madzsarisztánban – a Kárpát-medence kívül esett Sztambul akció- és utánpótlási rádiuszán –, azonban a nyugati keresztény hatalmak annyira nem siettek a segítségünkre, hogy a szultán végül kénytelen volt elfoglalni Budát 1541-ben. Olyan komfortosan berendezkedtek a Duna mentén, mint később az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjetek a székesfehérvári öröklakásaikban.
A Perzsiától Afrika nyugati partjáig, az Arab-félszigettől a nógrádi hegyekig és a Bakonyig kiterjedő oszmán-török birodalom a hadseregére és a tisztviselőkarára támaszkodott. Mindkettő jól szervezett, hierarchián alapuló intézmény volt, az előbbinek az iszlám harcias ideológiája volt a motorja, az utóbbinak a baksis – mai szóval: jutalék – volt a kenőanyaga, az igyekezetet a társadalmi ranglétrán való gyors feljutás lehetősége motiválta. A vitézi tettek fejében elérhető, reális cél a katonák számára a szpáhi birtok volt valamelyik meghódolt tartományban, míg az adószedők a központi kincstárig vezető hosszú úton elpotyogó pénzt gyűjtögették. „A törököktől átvett harács szavunk eredeti jelentése századok múltán annyira elmosódott, hogy már szinte feledésbe merült, kik is voltak tulajdonképpen a harácsszedők, akiknek ténykedése létrehozta nyelvünkben a harácsolás szó fogalmát” – olvashatjuk a kiváló turkológus, Káldy-Nagy Gyula könyvében (Harácsszedők és ráják, Budapest, 1970). Az isztambuli forrásokat feldolgozó munkából megtudhatjuk, hogy a meghódított országok alattvalóinak – így a magyar jobbágyoknak – igazodniuk kellett a törökök szokásaihoz, meg kellett ismerkedniük az általuk életbe léptetett törvényekkel. A török közigazgatás ugyanakkor rájött, hogy az adózási szabályokat előnyös hozzáigazítania az adott ország jogszokásaihoz, Magyarországon e célból még az egykori királyi törvényeket is átnézték – erről egy 1545-ben kelt szultáni rendelet tesz említést.
A mi törvényeinkhez igazodva vetették ki a legfontosabb állami adót, a dzsizjeadót, más török szóval a haradzsot, amit magyarul filori (forint)-adónak vagy régiesen a császár adajának is neveztek. A harácsadó megfizetéséről a magyar jobbágynak – vagy ahogy a hódítók minden alattvalójukat nevezték: a rájának – az alábbi rendelkezést kellett tudomásul vennie: „Aki a házán, szőlőjén és földjén kívül marháit, a házán belül lelhető holmiját és hordóiban lévő borát számítva 300 akcsét érő ingósággal rendelkezik, annak évenként 50 akcse harácsadót kell fizetnie. Egy házban akár egy rája egyedül, akár fiaival együtt, vagy egy apától származó két-három testvér lakik, akiknek kenyerük, vetésük vagy kereskedésük egy helyen van és együtt élnek, nem külön-külön számítanak, hanem együttesen ötven akcse harácsadót fizetnek. Ha egy házban olyan testvérek vagy atyjukkal élő gyermekek laknak, akiknek kenyerük, vetésük vagy kereskedésük külön van, és egyenként 300 akcsét érő ingósággal rendelkeznek, mindegyikük 50 akcsét fizessen, mindazoktól azonban, akik 300 akcsét érő ingósággal nem rendelkeznek, semmi se szedessék” – idézi a birodalmi regulát Káldy-Nagy.
Először aggasztott, hogy e ritkán forgatott forrásmű históriai érdekességei, a leleményes török adózási szabályok úgymond munícióként szolgálhatnak a mai kollégáknak, akik lassan már kifogynak a különböző címen kivethető sarcok végtelennek tűnő ötleteiből. Azonban utánaszámolva a harács mértékének – ami 16,6 százalékot tesz ki, azaz még a mai 18 százalékos hazai alsó adókulcsot sem éri el –, megnyugodtam. Talán a jó példa követésre talál, hiszen még a történelem egyik leghírhedtebb rabló-, rabtartó birodalma is önmérsékletet bírt gyakorolni a túladóztatással szemben, nem szólva a fent idézett enyhítésekről és családi kedvezményekről. Gazdaságtörténészek munkáiból tudható, hogy a szpáhi birtokok urai is addig emelték a ráják terheit, amíg az nem veszélyeztette a következő évben beszedhető adó alapját képező termelést, termést. Vetés nélkül nem nő búza – jól tudta ezt minden harácsszedő a XVI. századi Magyarországon. Más kérdés, hogy – olvasható Káldy-Nagy könyvében – az Oszmán Birodalom adószedői a hódoltság előrehaladtával mind kevésbé tisztelték a törvényeket. Erre utal az a szultáni levél, amelyik 1572-ben kelt, s amelyet a Porta a budai basának és az esztergomi kádinak (bírónak) küldött. „Az esztergomi szandzsákhoz tartozó Ágó nevű falu lakosai kapumhoz mostanában embert küldtek és az alábbiakat tudatták. Falunkban ténylegesen 24 harácsfizető személy van, de az odajövő harácsszedők 31 személy után követelnek harácsot, ezáltal az eredetileg sem létező 7 harács-fizető személy harácsának követelésével és beszedésével zsarolnak és zaklatnak minket. (…) Adó a törvény ellenében a nevezett falu rájáitól pedig ne követeltessék” – szól a magas helyről jött, dörgedelmes intelem.
A birodalom züllése, pénzügyi helyzetének romlása egy idő múltán oda vezetett, hogy a kincstár már maga követett el törvénysértéseket, emelt meg régi és vetett ki újabb címeken adókat. A harácson és a bírságokon felül mind több sarccal terhelték az alattvalóikat, a terményekből dézsmát (tizedrészt) kellett beszolgáltatni, a kaszálás után egy kocsi szénával, bortermő vidéken a leszüretelt szőlőből egy kosárra valóval kellett megajándékozni a földesurat, amit azután „kosárpénz” címen minden aratótól és bortermelőtől még – 2 akcse összegben – pénzben is beszedtek. Nem az én hibám, hogy ez utóbbi, okkal visszatetsző eljárásról az a mai gyakorlat jut eszembe, miszerint a már egyszer – sőt többször is – megadóztatott jövedelmeinkből történt vásárlásaink, építkezéseink után szintén újabb adót vetnek ki, valamint a munkánk jövedelemadóval lefölözött részéből még „iparűzés” címén is elvesznek egy bizonyos hányadot. Vállalkozási ügyekben jártas jogász ismerősöm utána számolt, hányféle néven és címen szednek be ez idő szerint adót, vámot, illetéket és járulékot. 55 tételig jutott el. No de nem a mai Madzsarisztánról szól e cikk, hanem a XVI. századi hódoltságról. A törökök 1580-ban bevezették az iszpendzseadót – ami a régi magyar kapuadó megfelelője volt –, és ami szerint megszabták, hogy „az a rája, aki az éves harács megfizetésére képes, fizessen földesurának Szent György napján 25 akcsét kapuadó címén”. Felmerül azonban az az igencsak elgondolkodtató körülmény, hogy a mai magyar adótörvények egyáltalán nem is ismernek ilyesfajta megkülönböztetést, vagyis az adót attól függetlenül mindenkinek meg kell fizetnie, hogy van-e elegendő alapja a saját és a családja megélhetésére, vagy nincs. Az idézett törvény másik pontja szerint Buda és Pest rájáinak nem kellett kapuadót fizetniük, mert – így a török rendelkezés –: „a királyok korában sem szoktak fizetni”.
Nos, talán érdemes volna valamelyik régi – tehát erős gyökerű – joghagyományunkra hivatkozva felmentést kérni egyik-másik körmönfont adónem alól akár az Oszkó efendi vezette defteri hivataltól, akár a Demszky pasa kormányozta üngürüsz főváros harácsügyi főosztályától.