Vérfürdő és ördögűzés Arthur Miller nyomán

Az idei POSZT második darabja az Arthur Miller-féle A salemi boszorkányok alapján megszületett Istenítélet volt. A Pécsi Nemzeti Színház kétfelvonásos előadását Mohácsi János rendezte.

Irgalmad többet ér, mint az élet – mondja az ószövetségi zsoltárszöveg Isten kegyelméről. Mintha Mohácsi János Istenítéletének is ez lenne a tengelye. A kérdést mindenesetre alaposan körbejárja a darab, elsősorban önmagából kiforgatva, a fanatizmus és a kisstílű haszonlesés sajátos elegyéből összegyúrt, félig naiv, félig Tartuffe-i személyiség, a helyi tiszteletes, Parris interpretációjában. Hozzá a megszállott, a praktikáktól sem idegenkedő, ördögűző Hale lelkész és a helyi krém mellett a gátlástalan politikus, az alkormányzó csatlakozik. Tevékenységük eredménye a salemiek között ördögűzés címen végrehajtott vérfürdő, az életben maradottak ellehetetlenítése.
A nyitóképben mintha egy szekta összejövetelén lennénk, de a szertartás az ősi pogány elemekre is utal. Az erdőben meztelenül ördögöt idéző lányok között épp a tiszteletes lánya elájul, egy létrára fektetve hozzák be a színre. Az első húsz-harminc perc felkelti azt a gyanút, hogy Mohácsi vallási közösségekkel kapcsolatos parabolára kívánná kihegyezni a kérdést. A parabolisztikus evidencia azonban kétségtelenül a gyomrunkra menne, úgy, mint Buddhának a túl sok zen, ahogy Hamvas Béla írja. Elkerüli ezt a lehetőséget az adaptáció, az abszurditást sem nélkülöző jelenetek mögött teremtő energiák feszülnek, s lenyűgöző három órában lehet részünk. A pontos kompozíció, a hősök egyéniségét tapintatosan, a lényegüknél megragadó nyelvi lelemények sorjázása, az egyéniesített tömegjelenetek összhangja, s a jó ritmusú cselekményvezetés azt az érzetet adja, hogy új, szerves világot alkotott a rendező.
Az összhang azután a második felvonás közepe táján a bomlás jeleit mutatja. Mohácsi az utolsó egy órát túlrendezte, s ez a korábbi grandiózus hatást kifullasztja. A nyelvi poénok egyre zabolátlanabbak. Mohácsi szokásához híven a bakikkal is játszik, ilyen előre beépített hiba a páholy stukkódarabkájának leszakítása, s a köré szervezett miniszínház, ami tönkreteszi az egyik jelenetet. Így érkezünk el a végkifejlethez: a vádlók a főhőst azzal akarják a hazugságra rávenni, hogy Isten legnagyobb ajándékára, az életre – a sajátjára, a felesége hasában növekvő gyerekére és a többi kivégzendőére – hivatkoznak, ezzel zsarolva. A főhős a darabban egyébként el nem hangzó, fent idézett zsoltárrészlet szellemében cselekszik, amikor a máglyahalált választja. A hatás felemás, ekkor már Buddhához hasonlóan nekünk is nehezebb a gyomrunk, főként a túltárgyalás s általa a kérdéskör leegyszerűsödése miatt. Ugyanakkor a tagadhatatlanul végig jelen lévő eredeti rendezői attitűd képes enyhíteni a túlzások negatív hatását, akár a színészek – elsősorban Zayzon Zsolt, Herczeg Adrienn, Kocsis Pál, Märcz Fruzsina, Kovács Mimi – kiemelkedő játéka.
(Arthur Miller: Istenítélet. Pécsi Nemzeti Színház. Rendező: Mohácsi János.)