Rég nem látott magasságba emelkedett a háborús kockázat a Koreai-félszigeten, melynek nyugalmáról nem béke-, csupán tűzszüneti szerződés gondoskodik – és természetesen egymással farkasszemet néző roppant hadigépezetek. Ha az események tragikus fordulatot vesznek, három haderő az első pillanattól érintetté válik: az észak- és dél-koreai, illetve az utóbbi szövetségese, az amerikai, amely azonban az utóbbi években egyre csökkenő létszámmal van jelen.
Bár Észak-Korea – mint azt rakéta- és atomprogramja mutatja – komoly erőfeszítéseket tesz a korszerű technológiák bevezetésére, a phenjani rezsim továbbra is egy elavult haditechnikára alapozott ázsiai kommunista tömeghadseregre támaszkodik. Létszámuk és elhelyezkedésük együtt okozza a legnagyobb problémát a déliek és az amerikaiak számára. Hiába ugyanis az óriási technológiai fölény, lehetetlenség szimultán lefogni annyi (csöves, illetve sorozatvetős) tüzérségi eszközt, melyeket a kommunisták Szöultól lőtávolságnyira helyeztek el. Márpedig ha minden ágyú akárcsak egyetlen lövést tud leadni északról, mielőtt elpusztítaná a szövetséges erők ellencsapása, az a sűrűn lakott déli területekre nézve így is, úgy is katasztrófát jelentene.
A dél-koreai haderő ugyan óriási erőt képvisel manapság, fejlesztésének az amerikaiak bizonyos korlátokat szabtak, mert nem akarják, hogy az önvédelmen kívül a haderőfejlesztés elősegítse a regionális hatalmi státus megszerzését. Inkább bizonyos erőket készültségben tartanak háború esetére, hogy Japánból, Guamról, a környező tengerekről beavatkozzanak.
„Véletlenül” Rácz Andrással futott össze Tseber Roland Kijevben
