A parlamentarizmus hazai vergődése

A szocialisták országlásakor szokás Magyarország gazdasági, társadalmi és szociális válságáról beszélni. Kevés szó esik ugyanakkor – az egyébként is fiatal, s ezért éretlen – parlamenti demokráciánk válságtüneteiről. Márpedig ezen a területen sem rózsás a kép. Különösen a törvényhozás mai állapota miatt nem az, hiszen ki kell mondanunk, hogy a Gyurcsány–Bajnai-korszak utóbbi éveiben a demokrácia egyik legfontosabb testületének, a parlamentnek a működése nem felelt meg számos írott és íratlan alapvető szabálynak sem. Mire is gondolhatunk ezen állítás megfogalmazásakor? – erre a kérdésre kíván az alábbi rövid elemzés választ adni.
Egy jogállami helyzetben a parlament nemcsak a törvényhozásnak a színtere, hanem a végrehajtó hatalom felettese, ellenőrző szerve. Azaz a kormány az országgyűlési képviselők intenciói alapján működik. Nem irányítója, hanem kiszolgálója a törvényalkotásnak. Ez azonban hazánkban nem így történik. Az igazság sokkal inkább ennek az állításnak épp az ellenkezője. A kormány nem tartja be törvényi kötelezettségeit, s rendre kiszolgáltatott helyzetbe hozza a törvényhozást. Nincsenek hatástanulmányok (annak ellenére nincsenek, hogy törvényi kötelezettség van arra, hogy minden kormányzati törvényjavaslathoz kellene ilyet csatolni, hiszen a jogalkotónak ismernie kellene döntéseinek társadalmi, szociális és gazdasági következményeit), s nem történnek meg a beterjesztés előtt a szükséges egyeztetések sem.
Márpedig – s erről a jogalkalmazók tudnának a legtöbbet mesélni – az utóbbi időszakban drámaian romlott a jogszabályok minősége. Nem egyértelműek a megfogalmazások, nem illeszkednek az addigi törvényekhez, tartalmukban sem logikusak és egységesek, azaz koncepciójukban is tisztázatlanok, illetve végiggondolatlanok. Az ügyvédek és a bírák rettenetesen szenvedtek ettől a helyzettől. A legnagyobb vesztes azonban az állampolgár, illetve a gazdaság. Ilyen körülmények között nem lehet ugyanis tervezni. A kiszámíthatóság helyett manapság az állandó átmenetiség a jellemző állapot. Ha egy megszorító intézkedés vagy éppen kivételesen valamilyen kedvező változás lép életbe, vagy akár egy jogi kiskapu nyílik, akkor számolni kell azzal, hogy az sok esetben maga után vonhat elsietett vagy pedig társadalmilag veszélyes lépéseket. (Például a szocpol megszüntetése törvényszerűen együtt jár azzal a jelenséggel, hogy több száz, esetleg több ezer olyan család is kapkodva igénybe vette ezt a fajta támogatást, amelyek közül számosan nem tudják majd befejezni az idejekorán elindított építkezéseiket. S az így kialakult helyzet nemcsak a családoknak, hanem az egész társadalomnak káros lehet.)
A jogszabályok minőségromlásának nyilvánvaló jele az egyre sűrűbben megszülető alkotmánybírósági határozatok és a köztársasági elnök úr megszaporodó vétója is. Ebben a helyzetben lehet csak igazán látni, hogy milyen kárral járt az utóbbi évek kizárólag kommunikációs célzatú kormányzati munkája. Miközben a kormány szinte hónapról hónapra szülte az új kormányprogramokat, aközben kiiktatta a minisztériumi működésben kulcsfontosságú közigazgatási államtitkári posztokat. Ezzel a lépéssel lényegében a szakmai szűrőrendszert is felszámolta a kormányzati jogalkotásból. Így bár látszólag felgyorsultak a döntéshozatali folyamatok, a nagy sietségnek súlyos ára lett. Ez az ár pedig a végrehajthatatlan és végiggondolatlan parlamenti törvényjavaslatok tömegében öltött testet. Ráadásul a jogszabályi dzsungel még tovább terebélyesedett – ahelyett, hogy a dereguláció, azaz a jogszabályi egyszerűsítés és harmonizálás valósult volna meg.
A kormányzati törvény-előkészítési munka hiányosságai között kiemelt szereppel bír az egyeztetés hiánya és a hatástanulmányok kiiktatása mellett az érdekegyeztetés leminősítése is. Abszurdnak tekinthető az a helyzet ugyanis, hogy a 2010-es bevezetéssel tárgyalt adótörvények és vagyonadó esetében az érdekegyeztetés már csak a parlamenti beterjesztés után, az általános vitát követően kezdődött meg. Ennek a jelenségnek rendre az a következménye, hogy a törvényjavaslat lépten-nyomon jelentősen átformálódik, mégpedig nem a parlament hatására, hanem a beterjesztő időközben megváltozott álláspontja miatt.
Jó néhány olyan eset is előfordult az utóbbi időben, hogy a kormány már a részletes vita lezárása után, azaz a parlament nyilvános plenáris üléseit követően adott be (adatott be) kapcsolódó módosítócsomagot úgy, hogy lényegében átírta az egész születendő törvényt á-tól z-ig. Ekkor a parlamenti képviselők is csak a bizottsági ülésen (ott a helyszínen) értesültek az átfogó változtatási szándékról. Így valójában a felelősséget viselő törvényalkotóknak még esélyük sem maradt arra, hogy az új koncepciót szakértőkkel megvitathassák, vagy a plenáris ülésen kifejthessék arról a véleményüket.
Egy június közepi költségvetési bizottsági ülésen az is megtörtént, hogy a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének teljes vezérkarát egy kapcsolódó módosítócsomaggal le akarták fejezni. (Hat évre a miniszterelnök javaslatára nevezhették volna ki az utódokat, felborítva ezzel az eddig működő egész vezetési struktúrát.) Ráadásul erről a szándékról a saját képviselőikkel is „elfelejtettek” egyeztetni. Még az illető törvény parlamenti gazdája (a szocialista frakció által megbízott parlamenti képviselője) is megdöbbenve vette tudomásul, hogy teljesen átnyúltak a feje felett. Hál’ istennek ez az akció kudarcba fulladt a kormánypárti képviselők lázadása miatt, akik okkal állították, hogy egy ilyen súlyú változtatást nem lehet ad hoc módon kezdeményezni. Ám sajnos az esetek jó részében a kormányzati ámokfutásnak nincsen parlamenti kötőfékje, s a többség többnyire nem képes kontrollálni saját kormányát.
Azonban nemcsak a parlament bizottsági ülései silányodnak el, hanem a plenáris ülések rangja is megkopott. Az utóbbi időben rendszeressé vált, hogy elmaradoznak a keddi és szerdai ülésnapok, s helyette hétfőn késő este, a szavazások után zavarják le a parlamenti vitákat. Ennek az az eredménye, hogy a vitának nincs se televíziós, se rádiós nyilvánossága. Ebből pedig törvényszerűen következik, hogy a képviselők jelentős része nem is marad ott éjszakázni. Éjszakázni azért, hogy esetleg jegyzőkönyvbe mondhassa egy-egy fontos témáról a saját vagy a frakciója véleményét. Ez a mostoha és lehetetlen időbeosztás történt legutóbb is például a vagyonadó megalkotásánál – miközben azt gondolom, hogy a törvény joggal tarthatott igényt a legszélesebb parlamenti nyilvánosságra is.
Fontos válságjelensége a hazai törvényhozásnak, hogy a napirendek összeállításánál rendre nem veszik figyelembe az ellenzéki frakciók álláspontját. Így fordulhatott az is elő, hogy a kisebb parlamenti létszámot megcélzó fideszes javaslatot 77-szer (!) szavazta le a szocialista többség. Az utóbbi időkben egyre gyakrabban van arra is precedens, hogy a Ház nem szavazza meg a miniszteri válaszokat egy-egy interpelláció kapcsán. Régebben egy ilyen döntés egyértelműen jelzésértékűnek számított, s a kormányzati poszt viselője alkalmasságának kérdését is felvetette. Most van arra is példa, hogy az illetékes szakbizottság előtt elmondott ismételt válasz sem kap a bizottságban többséget, miközben kormányzati szinten semmilyen felelősségre vonás nem történik.
Szélmalomharcot vívunk az ellenzék részéről, miközben a korábbi parlamenti többség mögül teljesen megszűnt a társadalmi támogatás. A szocialista válaszreakció pedig nem az előre hozott parlamenti választás kezdeményezése, hanem a parlamenti hatalommal való visszaélés végletekig történő folytatása. Ez nemcsak a parlamentarizmus, nemcsak a demokrácia vesztesége, hanem az egész ország hanyatlása. Mindent újra kell építenünk!

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)