Beregszász és Ekel dicsősége

Vasárnap déltájban még felhőszakadás áztatta a Ferencváros Üllői úti stadionját, de délutánra elállt az özönvíz, és olykor-olykor még a nap is kibukkant. Legalább az égiek megsegítették a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokság idén már hatodik alkalommal megrendezett labdarúgódöntőit, de ez a trivialitásában is zseniális kezdeményezés nyilvánvalóan hathatós „materiális” támogatást is érdemelne. Akkor ugyanis az erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai regionális selejtezőknek is nekivághatna minden érdeklődő csapat, nem csak azok, amelyek képesek ennek anyagi előfeltételeit megteremteni. Az anyaországi végjáték során ez az addig nagyon is szorító gond enyhül, a szállás, étkezés, kulturális programok, kirándulások és belépők költségeit ugyanis az Aranycsapat Alapítvány fedezi.
A kezdeti évek székely fölénye idénre megtört, 2009-ben Kárpátalja dicsekedhetett mindkét korosztályban finalista együttessel. A 13–15 évesek között Beregsom fiai vitézül küzdöttek a „felvidéki Fradival”, a végső győztes FC Ekellel, és miután a rendes játékidő végén kicsikarták az egyenlítést, büntetőpárbaj döntött. Nem is akármilyen: a hetedik párban regisztráltuk az első, egyben végzetes hibát. A bakizó játékos könnyek között hagyta el a pályát, és mivel edzője „Igyi szudá!” szavakkal intette magához, egyértelművé vált, hogy a srác a három nem magyar nemzetiségű labdarúgó – a versenykiírás ennyit engedélyez a tizennyolcas keretben – egyike. És hogy ki a magyar? A szabály erre olyan kitételt alkalmaz, amely egy boldogabb, egészségesebb világban az állampolgárság alapja is lehetne: magyar az, aki anyanyelvi szinten beszél magyarul.
De vissza a futballhoz! Annál is inkább, mert a 17–18 évesek között magától értetődő kárpátaljai diadal született: Beregszász 4-2-re verte a délvidéki Adát. Talán ha a város kézilabdacsapatából indult világklasszis kézilabdakapus, Sterbik Árpád őrizhette volna az adaiak hálóját, akkor alakul ki fordított eredmény. Tehetségek, sőt sztárjelöltek azonban Sterbik híján is többen futkároztak az Üllői út gyepén, ezért is érthetetlen, hogy a hazai utánpótlástrénerek, játékosmegfigyelők – ha létezik még egyáltalán ez a kaszt – nem fedezték még fel maguknak a tornát.
Jelen volt viszont a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Gyarmati Dezső, a hajdani kiváló labdarúgó, az Újpest legendás edzője, Várhidi Pál pedig már nem is vendégnek számít, hanem az ötletgazda Kű Lajos melletti szervezőnek, mint ahogyan Duray Miklós, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja stratégiai alelnöke sem hiányozhat az összmagyar foci rendezvényeiről. A meghívottak közül valószínűleg a két győztes település polgármestere, Fekete Ivett (Ekel) és Gajdos István (Beregszász) volt a legbüszkébb, boldogabbak és elégedettebbek pedig akkor lehetnénk, ha valóra válna Tarlós Istvánnak, a budapesti Fidesz–KDNP frakciószövetség elnökének vágya, amelyet így fogalmazott meg: „Remélem, egyszer eljön az ideje, hogy nem háromszázan, hanem 25-30 ezren látják majd ennek a bajnokságnak a döntőit.”