Nehéz volt a búcsú, hosszú volt az élet, sok volt a megpróbáltatás. Legszomorúbb mégis a régi ház, az udvar, a tanya, Temerin, a falu, „a mama”, a rokonok, az ismerősök, a felnevelő föld, aztán a sokat szenvedett községek, városok. A szűkebb és a kiterjedtebb haza és az emberek. Külön-külön és együtt, hiszen a sors úgy intézte az életfolyást, hogy az minden változásában megízleltesse a keserűséget.
Nem volt irgalmasabb tanítónkhoz, példaadónkhoz, bátyánkhoz sem, hiszen magyar volt, bácskai kisebbségi, de igazlátó küldetést vállaló, tehetséggel megáldott író-újságíró, alkotó. A boldogság ízét-színét gyerekként árasztotta rá a családbeli világ, amelyben készülődni felszabadult örömmel lehetett. Aztán még ifjúvá éretten más ajándékkal jutalmazta, bár akkor nem lehetett látni, hogy parancs: írd meg, amiket látsz – sok szenvedés rejtett beavatásával.
Illés Sándor egész pályafutása során teljesítette a nehéz feladatot: írt, szólt, nevelt, s mindezek betöltése nyomán: üldöztetett, szenvedett, kevésszer elismerést is kapott, elsősorban azoktól, akikért küldetést vállalt.
Az olvasók írója, védelmezője, ha kellett, vigasztalója volt, de erejéből mindig telt arra is, hogy példájával neveljen: helytállásra és tisztességre.
Felejthetetlen és még hangjára is emlékeztet, ahogyan a sajtóbeli indulást összesűrítette: „szerkesztőm egyszer csak rám bízott mindent, mert más dolga akadt, és én felelős szerkesztő lettem. Nem tartott, csak a katonai behívásig, ahol haditudósítónak léptettek elő, de ennek vége szakadt a háborúval.
*
Én menekültként úgy érkeztem éjjel haza, hogy a drága mama azzal fogadott: fiam, már többször kerestek, hová rejtselek? Menekülés a halál elől át Bácskából a határon Magyarországra, ahol meghúzódottan szőlőmunkásként arról gondolkodtam: hová lett az újságíró tollam?”
Aztán megtalálta kevés keresgélés után a Magyar Nemzet szerkesztőségében, ahol öreg kopogtató írógépe mellett élete alkotó erejéig írta riportjait, tudósításait, tárcáit, novelláit, jegyzeteit, mert ő minden, napilapban megjelenő műfajban a legtökéletesebben alkotott. Mestere volt a sajtóműfajoknak, útmutatója a kezdőknek, pályatársa, barátja a szerkesztőség tagjainak, sugárzott belőle a másik iránti megbecsülés, szeretet.
„Mi történik a lapnál?” – idézem a látogatások alkalmaival mindig feltett kérdést, aztán „mi van az országban” folytatást, mert őszinte reménykedéssel várta, hogy egyszer minden megoldódik.
Elfogytak a kérdések, 2009. július 8-ra virradón Illés Sándor, drága bátyánk megpihent. Éltében még megörvendeztette válogatott gyöngyszemeinek, írásainak gyűjteményes kiadása, megjelenését a legfrissebben alapított írói-újságírói Mikszáth Kálmán-díj átvétele, amellyel első ízben az ő munkásságát tartottuk legkiemelkedőbben elismerésre méltónak, de ezek messze nem érnek föl a veszteséggel, hogy ő nincs többé.
Derűje, tiszta, világos életképei, fegyelemmel és jó ízzel fogalmazott gondolatai, erőteljes, tiszta nyelve, stílusfordulatai a heti üzenetekkel elmaradtak, de tovább élnek bennünk, mert Illés Sándor tanítványokat nevelő példakép volt.
Így őrizzük őt, a Magyar Nemzet legkiválóbb lapteremtőivel egyetemben, hálával a sorsnak, hogy személyesen is ismerhettük.
Emlékezetünkben megőrzünk, Isten Veled!
A XX. század krónikása
