Egész szívvel a fél holdért

A Pescarában rendezett mediterrán játékok legrangosabb tornája szinte egybehangzó vélemények szerint női kézilabdában zajlott. Hiszen a világelitbe tartozó franciák végeztek az első, a Zsiga Gyula vezette, a Buducsnoszt Podgoricára épülő montenegróiak a harmadik, az Eb-ezüstérmes spanyolok a negyedik, a szerbek az ötödik, a horvátok a hatodik helyen. És hogy kik lettek a másodikok? A törökök. Bizony, a két éve még sehol sem jegyzett törökök, Kovács Péter irányításával. A téma akár azért is érdekes és aktuális lehet, mert Magyarországon éppen női szövetségi kapitány kerestetik.

Itthon még szokni kell a „török kézilabda” szókapcsolatot is, nemhogy azt, hogy ehhez ezüstérem társuljon. Mekkora és milyen hatású siker ez önnek és Törökországnak?
– Nagy, mindkettőnk számára. Minden idők legjobb török eredménye, hirtelen népszerűek is lettünk. Eddig a kutya sem ismert meg, most a fodrász és a vendéglős is gratulál. Már a 2008-as Európa-bajnokság pótselejtezőjét is csak 45-44-es összesítéssel veszítettük el a dánokkal szemben, a korosztályos csapataink is rendre egy góllal maradtak alul az utóbbi időben, ezért bevallom, kicsit untam már, hogy az ellenfelek minden mérkőzésünk után örömtáncot járnak. Igaz, a franciák elleni döntőben a mediterrán játékokon is egyetlen góllal kaptunk ki, méghozzá kétszeri hosszabbítás után 33-32-re, úgy, hogy 32-30-ra még mi vezettünk, de ez így is nagy siker számunkra. Mint ahogyan Juhász Pistáéké is, hiszen a török férfiválogatott azok után jutott be az elődöntőbe, hogy előtte másfél évig egyetlen mérkőzést sem nyert.
– Az 1980-as évtizedben még a török futballt is lesajnáltuk, aztán a 2002-es világbajnokságon már bronzérmet nyert a válogatott. Hasonló kiugrás előtt állhat a kézilabda is?
– Azért ennyire nem rózsás a helyzet, de nekünk ezt a mostani nekibuzdulást kellene meglovagolnunk.
– Önt választották a XX. század legjobb magyar kézilabdázójává, nemcsak otthon, mindenütt a sportág emblematikus alakjaként tisztelik, ennek fényében kérdezem: teljes lendülettel, jó szívvel dolgozik Törökországban, vagy inkább egyéb lehetőség híján?
– Jó szívvel. Egy edző számára nagyon fontos, hogy megnyerje magának a játékosait, ezt elértem, a kezemben van a csapat. A török kollégákkal már nehezebb a dolgom, mert azt hiszik, mindent tudnak, nem igazán hajlandók képezni magukat. Ezért is kellett nekünk nagyon ez az eredmény, hogy ne mondhassák: na tessék, mire mentünk a külföldiekkel! Persze nem fogunk mostantól mindig nyerni, de abból a kategóriából már végleg kinőttünk, hogy hülyére verjenek bennünket. Sötétebb periódusok ettől még lesznek, előfordul, hogy az ember a pokolba kívánja a kézilabdát, de ez egyrészt csak rövid, átmeneti állapot, másrészt Magyarországon is megesik.
– Önnel otthoni edzői pályafutása során nemegyszer előfordulhatott, hogy mást ne mondjunk, többszörös „majdnem szövetségi kapitány”. Megérinti még valamelyest, hogy Magyarországon ismét üres a női válogatott kispadja, ráadásul minden szempontból ideális jelöltet sem találni rá?
– Őszintén szólva elég távolról érint meg. Annyiszor volt már úgy, hogy most aztán tényleg én leszek a kapitány, aztán mégis másként alakult. Valakik valamiért nem szeretnek otthon, de nem baj, szeressen a családom. Túltettem magamat a dolgon. Mostanra.
– Junior szövetségi kapitány azért már volt, e minőségében például Görbicz Anitát, Vérten Orsolyát, Szűcs Gabriellát, Pastrovics Melindát, Mehlmann Ibolyát irányította, Szűcs kivételével mindannyian tagjai voltak a 2001-es junior vb-ezüstérmes keretnek, ma pedig ők adják, adhatják a felnőtt együttes magját.
– Így van. És?
– Csak úgy összegzésként: annak ellenére, hogy jó szívvel dolgozik Törökországban, és túltette magát hazai viszontagságain, ha érkezne egy igazán komoly és rangos felkérés, mozdítható lenne?
– Mozdítható lennék.