Az Álomszínház, azaz a Dream Theater tizedik sorlemezével jelentkezik. A lassan negyedszázados zenekar úttörője volt a progresszív rock és a dallamosabb metálzene által kevert műfajnak, egyértelműsítve, hogy a nagy elődök, a Rush vagy akár a Yes munkáit tartják etalonnak. A zeneszeretők elismeréssel bólogattak mindig is, ha a zenekar nevét hallották, azonban szinte kivétel nélkül mindenki a csapat korai alapvetéseit tartja számon mint meghatározó anyagokat.
Örömmel jelentem, hogy a Dream Theater újra régi fényében tündököl! Persze sem a közeg, sem az azóta rockzenén felnőtt generáció, sem pedig a lemezeladási mutatók nem alkalmasak arra, hogy ez a tündöklés hasonló legyen, mint tizenhét esztendeje. És ezt ők maguk is tudják. Viszont ismét jó hallgatni a Dream lemezét. Slágerek most sincsenek rajta, hisz egyik rádió vagy zenei tévécsatorna sem vállalná a játszását az átlagosan 12 perces számoknak. De tőlük senki sem vár slágereket. Hogy akkor mégis mit várhatunk el joggal egy Dream Theater-albumtól? Elgondolkodtató szövegeket, váratlan húzásokat, mellbedöngölő riffeket, négy-öt témát egyazon dalban és varázslatos refréneket. A második nóta, a Rite of Passage máris maradéktalanul teljesíti elvárásunkat. A klipesített dal refrénje egy lúdbőrt okozó epikus tétel, amely visszarepít engem is gimnáziumi éveim kellős közepére, amikor újra és újra hallani akartam egy dalt, ezért mindig visszatekertem a kazettát, így késve ismertem meg magát az albumot.
Természetesen Dream Theatert sosem szabad úgy hallgatni, hogy az ember közben másra figyel, takarít, tévét néz. Kíváncsi vagyok, hogy néhány száz évvel később komolyzenének fog-e számítani pár progresszív rockzenekar komoly zenéje, mert megérdemelnék. Ez egy őszinte csapat, akik felvállalják azt is, hogy bizony hatással vannak rájuk mai zenekarok. Itt-ott, korábban is és most is észrevehető ez dalaikban, azonban egyáltalán nem bántón, nem plágiumként. Ez az új lemez nagyon egyben van, nem szalad el mellettünk, mint az utóbbi néhány munkájuk. Nem tudom, olvassák-e a srácok az internetes fórumokat, ahol sokan vártak egyfajta visszatérést a régi lemezek irányába. Ha így van, akkor az dicséretes, ha pedig öntörvényűen született meg a Black Clouds and Silver Linings, akkor nagyon ráéreztek.
Lehet, hogy ma még nem tart ott a Dream Theater nimbusza, mint más, sok évtizedet megélt rock- vagy metálzenekaré, de a zenei históriáskönyvekben irgalmatlanul helyet kellene követeljenek maguknak, mert szinte azonos felállással élnek, alkotnak, szorgalmuk és hangszeres tudásuk konzervatóriumon edzett, szerénységük pedig példaértékű. Én bizony látom az ezüst kontúrokat, mert most végre a zenekar is odafigyelt erre.
(Dream Theater: Black Clouds and Silver Linings. Warner, 2009.)
Fleck Zoltán
Meddig még?
