Harminc éve tart a megszorító népnyomorítás

A Kádár-rezsim a hatvanas évek közepétől kezdve kászálódott ki a teljes nemzetközi elszigeteltségből, amit a forradalom eltiprása miatt rótt rá a szabad világ. Tanulságként kezdték lazítani a rendszert. Az 1968-as gazdasági reform előkészületei, majd bevezetése használtak a teljes elszigeteltségből való kitörésnek. Az állampárt ortodoxai azonban ellenálltak, s 1974 táján ráléptették Kádárt a fékre. A reformok megfeneklettek, így az első, majd a második olajsokk (1974 és 1978) negatív belpolitikai hatásait nem okos gazdaságpolitikával, hanem az enyhülés jegyében lehetségessé vált eladósodással védték ki. A retorika mindig a gazdaság szerkezetének átalakításáról, az energiafaló iparágak modernizálásáról szólt anélkül, hogy érdemi változások történtek volna. Amikor a baj már ellepte a vezetést, és az adósságteher miatt 1978-ban a folyó fizetési mérleg rémálomban sem látott egymilliárd dolláros hiánnyal zárt, rázendítettek az azóta szűnni nem akaró slágerszövegre. Eszerint a nép többet fogyaszt, mint amennyit megtermel. Csökkenteni kell a fogyasztást. A tétel azonban már akkor is hamis volt. A megszorítások vezérszólama mára harmincéves jubileumát ünnepli.
A népnyomorítás már 1990 előtt is piacnak neveztette magát.
Megszületik a monetáris szörny
A pártvezetés szakított az ötvenes évek gyakorlatával. Akkor az árak és a bérek, de a forint hivatalos árfolyama is állami diktátum volt. 1968-tól lazult az ár–bér és valutaárfolyam-rendszer, elkezdődött a gazdaság primitív monetarizálódása. Az állami vállalatok és a szövetkezetek forrásainak egy része bankhitelből származott. A totális hiánygazdaság helyébe lépő primitív monetarizációra épülő megszorítás első főpróbájára 1979. július 1-jén került sor. Összességében csaknem tíz százalékkal emelték a fogyasztói árszínvonalat. Már akkor is adtak a látszatra, kompenzációként a fizetésekben csekélyke húspénzt osztogattak. Működésbe lépett a primitív monetarizáció másik eszköze is, a valuta folyamatos leértékelése. Az áremelések zömét az év elejére időzítették, míg a valutaleértékelések a nagyközönség számára kiszámíthatatlanok, a bennfentesek számára viszont tudottak voltak. Távolról se gondoljuk, hogy az offshore-ozás akkoriban ismeretlen gyakorlat volt. Nagy kár, hogy a közvélemény a fogalommal csak harminc év késéssel ismerkedett meg…
A Magyar Nemzeti Bank (MNB) rendelkezett két érdekeltséggel külföldön (Bécs és London), valamint offshore státussal hozták létre 1983-ban a CIB Bankot Budapesten, ahol az MNB-nek is meghatározó üzletrésze volt. Az igazgatóságokban tűz közeli bizalmi emberek ültek. A nemzeti jövedelmet csapoló népnyomorításra más jelek alapján is rábukkanhatunk. Privát számítások szerint az MNB által felhalmozott külföldi államadósságnak csak néhány százaléka volt kapcsolatba hozható azzal, hogy az ország többet fogyasztott, mint amit megtermelt. A többi kamathalmozódás és árfolyamveszteség volt. Két látványos árfolyambukást is számon tart a máig megíratlan monetáris gazdaságtörténet (1974-ben és kiváltképpen 1978-ban). Mindkét eset azzal magyarázható, hogy az MNB a devizatartalékokat és az exportot dollárban intézte, fizetnivalói (kereskedelem és adósságszolgálat) pedig európai pénznemekben, kiváltképpen NSZK márkában adódtak. A dollárárfolyamon pedig mindkét évben óriásit bukott. Közvetlenül a rendszerváltás előtt a nagy összegű jenhiteleken is durva árfolyamveszteségek keletkeztek. Aki az árfolyamveszteségeket szóvá tette, esetleg csak észrevette vagy észrevehette, eltávolították, rendőrségi megfigyelési aktája keletkezett (megfigyeltként), vagy szerencsés esetben a hallgatás fejében feljebb bukott (mindháromra konkrét esettel lehet szolgálni). 1979-ben a pénzügyminiszter tárt fel 16 milliárd forint valutaárfolyam-veszteséget az MNB-ben. Ő szerencsés volt, mert miniszterelnök-helyettes lett belőle. Vitathatatlan, hogy az árfolyamveszteségek másutt (határon túl) árfolyamnyereségként csapódtak le. Csak technika, hogy miként offshore-ozódtak.
A jövedelemelszívás másik csatornája a külkereskedelem volt. Ezt kevés, monopolhelyzetű állami vállalat intézte. A cserearányromlás általános volt. Ezt állami parancsra intézték, tudatosan magas import és a piacinál alacsonyabb exportárakkal. Jutott innét „internacionalista kötelezettségekre”, de offshore-ba is. Utóbbira szolgáljon egyetlen konkrét eset. Elhalálozott egy kulcsfontosságú külker cég vezére. Neje legnagyobb meglepetésére külföldi ügyvédek keresték meg az örömhírrel, hogy tulajdonosává vált mintegy 20 millió külföldön lévő dollárnak férje hagyatékából. A felkészületlen és meglepett özvegy (htb) félelmében nyilvánosságra hozta a dolgot. Vélhetően félt a drákói devizakódextől, és nem volt, aki gyámolítsa (neveket kegyeleti okból nem említhetek). Az eset a rendszerváltás hajnalán került nyilvánosságra, és hamar el is ült.
Törvényi korlátok nélkül
A gazdaság monetarizálása direktbe kapcsolt a rendszerváltás előtti és az 1990 utáni néhány évben. Liberalizált lett a külkereskedelem (az importengedélyezést eltörölték). Még a rendszerváltás előtt (1987) részben decentralizálták a kereskedelmi banki tevékenységet. A devizaműveletekre (ezeken keresztül lehet pénzt külföldre vinni) a jogot az állam magának és az általa tulajdonolt bankoknak tartotta fenn. Felpörgették az inflációt, a kamat egekbe szökött, így alaposan eladósították a részben hitellel finanszírozott állami cégeket. Ez a cégek piaci értékvesztésével járt. Amire a magyar tulajdonú bankok megjelenhettek volna a devizapiacokon, mert a forint szabadon konvertálható lett, gyorsan túladtak rajtuk (1995–97). A felső pénzügyi vezetés lényegében azokból állt össze, akik a rendszerváltás előtt is ilyen posztokon voltak. A gyorsan monetarizálódó gazdaság kifejezetten előnyös lett nagy összegek határon át történő mozgatására. Az offshore-ozás szinte minden fronton polgárjogot nyert. Azon hazánkba települt külföldi vállalatok, amelyek nem kaptak 5-10 éves adókedvezményt, vámszabad-területi vállalkozásként működtek. Ez is offshore státus, azt jelenti, hogy mindent vám- és áfamentesen mozgatnak ki és be az országból. Nem csináltak mást, mint kihasználták az olcsó helyi munkaerőt, és termékeiket jó pénzért külföldön értékesítették. Ezekkel kellett a hazai tulajdonú cégeknek versenyezni. Nesze neked, piaci verseny! A vámszabad-területi bulit az uniós csatlakozás írta felül. Erre a helyzetre is volt megoldás. Ma mintegy 2500 olyan vállalkozás működik hazánkban, amelyeknek tulajdonosai offshore-helyeken vannak bejegyezve. Nyilvánvaló az az előnyük – lévén a tulajdonosok külföldiek –, hogy az osztalékok után nálunk nem kell adót fizetni. Mivel bulihelyeken vannak bejegyezve, ott sem.
Van ennél nagyobb előny is a tagi hiteleken keresztül. Ha a bankok devizahiteleiket ma az eurózónában szokásosnál 6-7 százalékkal magasabb kamattal nyújtják, akkor a nembank-tulajoknak akár 10-12 százalék felár is elszámolható. Így lehet a társasági adó elől a jövedelmet külföldre menteni. Nem készült eddig kimutatás az offshore-helyekről tulajdonolt vállalkozásokról, azok forgalmáról, valós jövedelmi viszonyairól. Vajon miért? Ezek bizony nem a kisforgalmú cégek. Az államkassza folyamatos hiányáról maga a monetáris politika gondoskodott. Az infláció folyamatosan karban volt tartva, kitűnő befektetési lehetőséget kínálva spekulánsoknak.
Alig vannak évek, amikor a szint öt százalék alatti, az uniós normának pedig soha a közelébe sem jutottunk. Az 1998 és 2003 közötti évek kivételével az euró bevezetéséhez szükséges normáktól mindig távolodtunk. A valutakríziseket követő leértékelések, az irreálisan magas kamatok állandósultak, ami alól kivétel ismét csak az előbbi időszak volt. 2003-tól a kiújult valutakrízis hatására az államkassza által fizetett kamatfelárak minden eddigit felülmúltak, és ez 2008 őszén lényegében államcsődhöz vezetett. A vállalati szektor nemzetközileg is termelékeny részének adóelkerülése, valamint az állandósult magas kamatok miatti folyamatos költségvetési deficitet az állami vagyon eladásából származó bevételek mára már nem tudják fedezni. A magyar jövedelmeket kurtító és az államvagyont felemésztő monetáris szörnyszülött rátért az állampolgárok vagyonának felfalására. Ennek mára sok formája alakult ki. A növekvő adóterhek és hitelkamatok miatt a hazai vállalkozók egyre nagyobb vagyonrésze kerül kalapács alá. Az utolsó hét évben a háztartások is eladósodtak. Otthonok, családok tízezreire vár bírósági végzés és kilakoltatás. A földtulajdonra is szemet vetett a monetáris szörny, csak a földvásárlási tilalom lejártát várja.
Összefoglaló méltatás és a teendők
Rákosiék közvetlenül vették el, ami a céljaikra kellett, termékből és devizából. A forradalmat eltipró terror után röpke néhány évig tartó próbálkozást a népnyomorítás újabb eszközrendszere váltotta fel, ami gazdasági szabadsággal kecsegtetett, de a gátlástalan eladósításon keresztül elvonta a jövedelmeket. Kezdetét 1979. július 1-jén ízlelhette meg a magyar nép. Az adósságnövekedés azóta sem a jólétet szolgálta, hanem annak folyamatosan a kurtításához eszköz. A rendszerváltás után az adósság már nemcsak a folyó jövedelmeket emésztette, de előbb elfogyasztotta az államvagyont, és jelenleg a polgárok magánvagyonának (vállalkozói és személyes) felfalásába kezdett. Kiderült, hogy nem mi illeszkedtünk a világpiaci rendbe saját érdekeinket követve, hanem hazai kormányzati közreműködéssel nyitottunk utat az ország kifosztásához, de nem gondoskodtunk piacaink érdekeink szerinti törvényi védelméről. Uniós csatlakozásunkig nem volt az állam eladósodásának törvényi korlátja, ma sincs hatékony fogyasztóvédelem, a családoknak nem jár csődvédelem. Így saját piacok nélkül maradtunk. Ami maradt, az a nyomott árú munkaerőpiac. A monetáris szörnyszülött akadály nélkül elfogyasztotta a megtermelt többletjövedelmet. Ebből vagyon nem keletkezett, ellenkezőleg, áldozatul esett mintegy kétszázmilliárd euró értékű állami vagyon, és keletkezett további százmilliárd euró adósság.
A harmincéves folyamat mély nyomokat hagyott a megnyomorítottakon. Az ország népe másfél millió fővel kevesebbet foglalkoztatva termel mintegy negyven százalékkal többet. Ezek béréből kellene ellátni ugyanannyi embert, mint korábban. Ez azonban képtelenség, mert az uniós termelékenység 65-70 százalékos szintje mellett a bérek csak 20-25 százalékot tesznek ki. Az állam ahelyett, hogy a többletből javítaná a szociális ellátás szintjét, vagy megduplázná a béreket, azt növekvő mértékben a monetáris szörnnyel eteti fel. Öngondoskodásról csak akkor beszélhetne, ha a bérek a termelékenységgel arányban emelkednének. A folyamat az „emberanyag” fizikai kifáradásával jár. A lakosság öregedik, fogy, idő előtt betegszik. Nagyon kevés gyerek születik. Vitán felül áll, hogy a harminc év népnyomorításából huszonkettőben a baloldal kormányzott, és mindig a rendszer jogi kereteit használva tartotta fenn vezető szerepét, akadályozta meg a trendváltó szándékokat. A változást akaróknak a romok maradtak, azokon kell építkezni.
Díszletváltás helyett most valódi rendszerváltásra, mindenekelőtt új gazdasági rendre van szükség. Ehhez kell megszerezni és főként hosszú távra megtartani az emberek támogatását és bizalmát. Új színdarab kell, nem a régi ismét új díszletekkel és új jelmezbe öltözött megunt ripacsokkal. Minden tabut le kell dönteni. Másként ez nem megy.

A szerző közgazdász