(ki az SZDSZ elnöke )

Én nem tudom, hogy a régi SZDSZ szimpatizánsaként kit látnék szívesen eme szebb időkre visszatekintő párt elnöki székében. A sziporkázó Kunczét? Az elnyűhetetlen Demszkyt? Vagy valakit az örökös szürke eminenciások közül, Magyar Bálintot, Pető Ivánt? Sajnálattal látom, hogy ez a pozíció nem kecsegtet annyi szép élménnyel, mint hajdanán. Csodák azonban már történtek a magyar politikában; ki hitte volna, hogy az egykori két nagy rendszerváltó párt lesz a változás kerékkötője, hogy Bokros Lajos lesz például az MDF húzóembere.
Soha, de soha nem volt ilyen aktuális a költői sóhaj, mint most: „régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban…” Hiszen a híres szürkeállomány már-már kitalálta Magyarországot, s végül Kókában csúcsosodott ki. Sokat tűnődtem azon, hogy egy tyúktolvaj, mivel a lopás az emberi szabadság egyik formája, nevezheti-e magát liberálisnak. Ennél fogasabb kérdés az, hogy ez az úrhatnám, autokrata, minden más véleményt ledorongoló, retardált társaság miképpen sajátíthatta ki a magyar politikatörténet egyik legrokonszenvesebb és legkonstruktívabb vonulatát, a szabadelvűséget, utálatossá téve az eredeti eszményt több millió ember előtt. Szélsőséges nézeteikkel miképpen fertőzhették meg és sajátíthatták ki az egész magyar kultúrát, s hogyan csinálhattak kedvük szerint drótozott bábjátékot a médiából?
Ízleljük meg újra ezt a nevet: Szabad Demokraták Szövetsége. S képzeljük el mellé az arcokat. Sokszor gondolok arra, két olyan elnöke is volt ennek a pártnak, aki személyes beszélgetésünk során a szabad demokraták elitjét aljas bandának nevezte, plusz egyikük, ha hiszik, ha nem, különös kódolás nélkül lezsidózta vezető társait, egyiket-másikat „pónemnek” nevezve. És ez a párt irányítja, formálja több mint húsz esztendő óta Magyarországon a közbeszédet!
Hát nem teljesen mindegy, ki az elnökük?
És nem tragikus, hogy a magyar liberalizmus szervezett párt formájában jelenleg nem létezik, mert az SZDSZ prominensei a valóban szabadelvű értelmiségből valósággal kiszorították a lelket. Ez a társaság, ha szabad egykor volt elnökük szavával élnem, ez a banda szépen felhizlalta a magyar szélsőjobboldalt a lehető legegyszerűbb módszerrel: lenézett és megalázott mindenkit, aki a nemzeti nyomorúságban utolsó szalmaszálként az úgynevezett nemzeti érzésbe kapaszkodott. A konkrét elnyomorítók kengyeltartóiként az általuk díjazott értelmiséget a gyalázat szószólóivá tették, s ostoba rezisztenciát gerjesztettek, amely a háromszínű magyar zászlót, mintegy kiszakítva az ország meggyalázottnak vélt történelméből, az Árpád-sávos lobogóval cserélte fel, így önmagát is anakronisztikussá téve. Ki festegette kedvtelve a fajgyűlölet ördögét a falra, tudva tudván, hogy a sötétség bugyraiban valóban létezik, s megjelenik, ha nevén szólítják? Ki akarta a nyomorúságot a fasizmus leplébe burkolni? Ki bélyegezte a magyar középjobb konzervatív politikusait antiszemitának és rasszistának? Ki használta politikai játszótérként a magyar cigányságot?
Most, két százalékra zsugorodván, talán már nem is érdemes ezeken a dolgokon tűnődni. De azon talán igen, hogyan mertek erkölcsi ítéletet mondani ennek a pártnak a szíve csücskében tanyázó közírók mások felett. Volna egy kérdésem: Tamás Gáspár Miklós után ki lesz az az SZDSZ egykor volt üdvköréből, aki veszi a bátorságot a nyílt beszédre, s a valóság vagy az igazság keresésére? Nem akarok arra hivatkozni, hogy én a magam részéről, a magam szempontjai szerint a Magyar Nemzetben ezt többször megpróbáltam. Válasz a „túloldalról” egyszer sem érkezett. Csak gúny és gyalázkodás.
Hogy most meddig tart a lekicsinylő csönd, én nem tudom…