(kit tart meg a rend )

Én nem tudom, meg lehet-e ismerni, megszeretni vagy elutasítani valakit egy, az ő gondolatait, illetve konkrét válaszait tartalmazó interjúkötet alapján. Közel kilencven különböző megközelítésű írásról van szó, amelyekben Korzenszky Richárd tihanyi bencés szerzetes, perjel a hozzá intézett kérdésekre válaszol, s ezekkel a válaszokkal lényegében a világgal kapcsolatos viszonyán és véleményén keresztül az Istenhez, Jézushoz, a hithez és a katolikus anyaegyházhoz fűződő személyes lelki kontaktusát világítja meg. „Ha kérdeznek…” Ezt a címet viseli a Cs. Varga István irodalomtörténész-professzor által sajtó alá rendezett kötet.
Ez a cím pontosan kifejezi Korzenszky Richárd viszonyulásának milyenségét a „széles” nyilvánossághoz. Elsősorban azt, hogy viszolyog mindenfajta „celeb” szereptől, nem törekszik sem médiahírnévre, sem véleményének preferálására vagy személyiségének középpontba helyezésére, de nem is zárkózik önmagába. „Remetesége”, szerzetesi mivolta nem külsődleges jelekben testesül meg, hanem bensejének, lelkiségének lényege. Így összefér a nyitottsággal: ha kérdezik, felel. Ami túl van a praktikus földi kérdéseken, ami igazán lényének lényege: minden vasárnap misét celebrál a tihanyi apátság templomában. Ilyenkor több száz ember előtt tesz eleget Krisztus által rá rótt kötelességének, keresi és hirdeti az igazságot, ami Jézus tanításainak és az ige megtestesülésének alapvető eleme.
Nagy örömömre szolgál, hogy a rendszerváltozás utáni első interjút 1990 kora nyarán én készítettem vele a Magyar Nemzetben (1990. június 2.). Az interjúból, amit most természetesen újra elolvastam, egyetlen különös mozzanat ragadt meg emlékezetemben, talán azért, mert vizuális élmény is kötődött hozzá. Pannonhalmáról kérdeztem őt, arról, milyen érzés itt élni, innen elmenni és ide visszatérni. Pontosan azért kérdeztem erről, mert lenyűgözött ennek a helynek magasztos, már-már az egész pannon tájat megkoszorúzó szépsége.
Így válaszolt: „Egyszer… Budapestről hazafelé jövet, nagyon messziről, a napkorong közepén tűnt fel az apátság tornya. Két évig lestem rá, míg újra megismétlődött ez a jelenség, akkor sikerült lefényképeznem… Tudom, hogy innen el lehet látni messzire, és ide lehet látni messziről, különösen ha az épületet… távoli, idegen fény világítja meg…” Ez a fény valójában nem idegen. Innen sugárzik, és ide sugárzik vissza. A kötet minden sorából, Korzenszky Richárd bármely kérdésére adott válaszából az derül ki, neki Pannonhalma az otthona, s bárhová megy, magával viszi ennek az örök otthonnak fényét és melegét.
Mit mondjak? A kezemben tartott könyv címlapját a pannonhalmai és tihanyi apátság képe díszíti. Két ősrégi, rokon, Istennek szánt építmény, bencés kolostor. S ki kell mondanom: Korzenszky Richárd Tihanyban, a hely hosszú némasága után, újjáteremtette, felragyogtatta Pannonhalma szellemét. Talán az egész kötet erről szól, erről az egyetlen dologról, miként hordozza, árasztja szét az emberi lélek, amit a hit és a szeretet vésett bele.
Ő maga erről ezt mondja: „Sokszor, sokféle módon kérdeztek életemben. Válaszaim ugyanazok voltak. Mert bárki kérdezett s bármiről, ugyanaz volt a számomra biztonságot adó háttér, és most is ugyanaz.” Ez a „háttér” az ő esetében természetes és nyilvánvaló. Tizennyolc esztendősen választotta a szerzetesi hivatást, s most, ötven év után ugyanazzal a boldogsággal, szerény derűvel és biztonsággal halad a választott úton.
A könyvet olvasva valahogy – bár egy tetőtől talpig modern, a korral minden szempontból lépést tartó emberről van szó – nekem róla, kissé elvontan, mintegy távoli dallam, az a korai magyar keresztény világ jut az eszembe, amikor nem csupán a hitet, hanem a kultúrát is a szerzetesi létforma testesítette meg, amikor a kolostorokból kezdett szétáradni az, ami az európai létformát és életideált létrehozta. S van még valami, ami Korzenszky Richárdból szinte sugárzik: az életerő és életigenlés, s az a fajta érdeklődő tehetség a művészetekben és irodalomban, amely már a reneszánsz embertípust jellemezte. Ez az életerő teszi fáradhatatlanná, s mondhatni, nyugtalanná. Három szó kívánkozik ide: „az út, az igazság és az élet…” A hajdani vele készített interjú címe (A rend megtart téged) azonban lényének egy másfajta aspektusára is utal. A rendet, amely megtartotta és megtartja őt, saját territóriumává teszi, önmagában őrzi, és másoknak is közvetíti ezt a szigorú belső rendet, amely zilált korunkban szinte az ember egyetlen menedéke.
Hogy nem lenne-e jobb az életünk, ha sok olyan ember volna körünkben, aki kérdéseinkre úgy tud válaszolni, miként ő, én nem tudom…