Főként orosz oldalról többször felmerült tárgyalási alapként egy közös orosz–amerikai, orosz– NATO rakétavédelmi rendszer lehetősége mint alternatíva az amerikai megoldással szemben. A felvetés első pillantásra roppant szimpatikus, ám ma nem lehet olyan hadiipari szereplőt találni, aki komolyan venné azt. Egy ilyen, rendkívül összetett, szűk feladatkörre szánt fegyverrendszer nehezen illeszkedhetne egy olyan biztonságpolitikai relációba, amely hosszú távon nem szabadulhat meg rivalizáló jellegétől.
A technikai realitások sem kedveznek a közös munkának. A jelenlegi rendszerek részben a hidegháborús örökség részét képezik, részben pedig az azóta lezajlott nemzeti célú fejlesztések kétes megoldást kínáló eredményeit. Ez természetesen igaz az alaszkai és kaliforniai ellenrakétákra, illetve Közép-Európába tervezett „testvéreikre”, amelyek mind technikai problémákkal küzdenek, de igaz az oroszok Voronyezs radarjaira, amelyek a szovjet széthullással kiesett lefedettséget hivatottak betölteni. Paradoxon az is, hogy mindkét oldalon erős (hadiipari-katonai) lobbi áll a meglévő rendszerek fenntartása, lassú fejlesztése mögött, ám – főként a mostani politikai klímában – prioritást semmiképpen sem élveznek.
Fleck Zoltán
Meddig még?
