Korforduló

Vége a liberalizmusnak: új világrendet sürget XVI. Benedek – olvasom Udvardy Zoltán remek összefoglalójában az MNO-n. Talán tényleg itt a korforduló, aminek előszelét már oly régóta érezzük. A kedden nyilvánosságra kerülő harmadik enciklika nyomán a Vatikán eddig elképzelhetetlen össztűz alá kerülhet. Ám a markáns pápai állásfoglalás mindenképp felkavarja azt a poshadt állóvizet, amely a globalista piacvallásnak ama dogmája alapján alakult ki, hogy a mi tökéletlen világrendszerünk alapjában véve minden világok legjobbika, csupán apróbb reformokra szorul.
A katolikus egyház társadalmi doktrínája nem fogadja el isteni adottságnak a globalizációt, amelyet ne érhetne kritika. (Ez annál is érdekesebb, mert a világvallások alapjában véve maguk is globalizációs képződmények.) A pápa a jelenlegi pénzügyi és gazdasági rendszer alapjainak kritikája mellett új, értékalapú világkormányzást javasol, amivel első pillantásra az utópiák birodalmába viszi híveit – ám tény, hogy létezett egy sikeres utópista is, akinek az „életidegen” szeretettanával nem jósoltak nagy jövőt, mégis makacsul túlélte a változó korokat.
Tavaly októberben, a nagy bankcsődöket kommentálva a pápa már megelőlegezte a mostani enciklikát. „A pénz eltűnt, s a helyében nem maradt semmi” – fogalmazott. Ez a kijelentés még a Szent Szinódust is meglepte. Pedig a homokra épített ház mintájára összeomló gazdaság apokaliptikus víziója határozta meg már a katolikus egyházfő első társadalmi jellegű kérdéseket taglaló doktrínáját is.
Az értékközpontúság éppolyan kézenfekvő, ugyanakkor forradalmi gondolat, mint a szeretet primátusa. Ha az ember csupán állat volna, nem is működhetne; de a keresztények hite szerint az emberben az isteni princípium is jelen van. Benedek pápa a filozófus egyházfők közé tartozik, akit talán kimosolyog a pragmatista világrend – egészen addig, amíg arcára nem fagy a mosoly. A római főpap ugyanis nem áll meg a puszta elvi állásfoglalásoknál, hanem a krisztusi elvek jegyében javaslatot tesz a globális világi intézmények megreformálására is.
Szükségesnek látja például az ENSZ sürgős átalakítását (koránt sincs egyedül ezzel), kiemelve annak a fontosságát, hogy a legszegényebb államok is beleszólást nyerjenek az őket érintő kérdésekbe. Lám, ilyen egy demokrata pápa! Olyan valós irányító testület megalkotását javasolja, amely a szeretet és az igazság jegyében hoz döntéseket. A kirobbant válság egyik okaként a globalista világ liberalizmusát nevezi meg, s ezzel üzen a l’aquilai G8-as találkozónak, a világ legbefolyásosabb politikusainak is. Még Ratzinger bíborosként alapjaiban kérdőjelezte meg az önszabályozó piac közgazdasági elméletét. Peter Koslowskit idézte, aki szerint „a gazdaság nemcsak a gazdasági szereplők hálója, de az embert kell szolgálnia”. A mostani enciklikában a caritas szó utal erre a keresztény humanizmusra. Szeretet (érdeknélküliség) nélkül nincs társadalmi felelősség, s a világ a teljes felbomlás, szétesés felé halad – vallja. Lényegében a szolidaritás hovatovább elfeledett eszméjét hirdeti meg újra, vallási köntösben.
A bírált világrend persze negligálhatja az intést, mondván, hogy a világállamot és a világegyházakat is el kell választani, épp a most fő problémává előlépett vulgárliberalizmus dogmái jegyében – a globális krízis tanulságainak levonása alól azonban aligha lesz képes kivonnia magát. Az olyan üres gesztusok, hogy egy földindulás színhelyén csúcstalálkozzanak, nem pótolják sem a szembenézést, sem a valódi szolidaritást. Úgyhogy az a szeretetalapú világkormányzás talán megérne egy kísérletet. Jöjjön el a te országod…