Köznapló

Július 2., csütörtök
Új kiállítás nyílt az Iparművészeti Múzeumban. Szép a címe: Folytatni a teremtést. Hogy fennkölt? Miért? Cinikusnak kéne lennie? Vagy bárgyúnak, mint a külföldi filmek magyarított címei? Aki épít, okkal érezheti, hogy folytatója a teremtésnek, és itt épületeket látni. Családi házakat, templomokat, fürdőket, iskolákat – a magyar élő építészet java termését. Az irányzatot korábban organikusnak mondták, azóta változtattak rajta, jól tették. Ékesebben jelzi a szándékot, meg hát így van magyarul.
Stílus ez, egyben szellemi mozgalom. Csete György, Makovecz Imre és övéik a hetvenes évek elején kezdték ostromolni a tartományi lét vidéki hivatalait: a tanácsházakat. Munkáikkal tetszhalott falvakat és városokat akartak újjáéleszteni. Hogy mire jutottak, maketteken, tervrajzokon és fényképeken követhetjük végig.
Miért épp most? Mert húszéves a Kós Károly Egyesülés. Szóval magukat ünneplik… Nem. Ez a Tökmag Jankók országa. A Gagyi Berciké, s lehet bármilyen értékes valakinek a munkája, adhat vele biztatást és hitet, ha nem áll ki a térre, és nem rikkant nagyot, mintha semmit nem tett volna.
A magyar élő építészetet számon tartja a világ. Mégis azt mondják: ők csak folytatták, amit Trianon és a bolsevizmus abbahagyatott. Próbálták Morris, Gaudí, Steiner, Wright meg persze Lechner, Kós, Lajta és Medgyaszay lába nyomába illeszteni a magukét. Az eredményt látni szerte a Kárpát-medencében. Orfűn ott a Forrásház, Sárospatakon A Művelődés Háza, Pécsett az egyetemi pinceklub, Miskolcon az Avas-templom, Hegyalján a zombori borászat épülete, Budán a Hattyú-ház – sok száz szemrevaló és emberléptékű épület.
Ehhez rakta a tüzet a Kós Károly Egyesülés. Létrehozta az ifjú építészek Vándoriskoláját és a mesterképzést, kiadta európai rangú folyóiratát, az Országépítőt.
És most hadd kérjek valamit. A szülőktől. Tegezve, mintha a testvéreim volnának.
Ha ebben a hazában szánjátok valamire gyermekeiteket, és már érettek rá, vigyétek el őket a nyáron az Iparművészeti Múzeumba! Ez a kiállítás erősíteni fogja hitüket abban, hogy a gonosz itt ólálkodik ugyan, de hittel, munkával és szeretettel elűzhető. Amit látnak, kiegyenesíti a gerincet, és fölemeli a fejet.
Fejüket a csikkszedők szegik le. Meg akik beletörődtek a szolgasorsba.
Az Országépítő idei második számában olvasható Makovecz húsz évvel ezelőtti plakátszövegének aktualizált változata. Másoljátok le, tűzzétek ki a falra! Ha fejeteket valamiért mégis lehorgasztanátok, ott legyen látható helyen, hogy újraolvassátok. Annyiszor, hogy visszhangozzék.

Július 4., szombat
A tévében látom este, amint az üvöltő rendőrök földre teperik egy párt elnökét, majd, mint egy bűnözőt: felsőtestét előrenyomva húzgálják a Deák téren ide-oda. Egy ifjú emberrel azért támadt bajuk, mert „félelemkeltő” léggömböt fújt. A luftballon fekete volt, a ráfestett arc fehér. Egy férfit igazoltattak a rendőrök Gödöllőn, mert fehér ingben és fekete nadrágban indult a boltba. Mondták, menjen haza, öltözzön át. Kicsit aggódom: mi lesz, ha a német labdarúgó-válogatott hagyományos mezében fut ki a Puskás Ferenc Stadion gyepére? A rendőrök az öltözőbe küldik őket, hogy vegyenek fel másikat?
Draskovics miniszter nem szereti a fekete-fehér dolgokat. Nem szerette már pénzügyminiszter korában sem. Kedvenc színe a (fakult) vörös. Ma a kommunisták e szín jegyében zárták be magukat az indóházba, se ki, se be.
Jelezni akarják, hogy mostantól illegalitásban működnek tovább? Hogy mozgalmuk földalatti lesz? Ki tudja? Ha ilyen iramban süllyednek, a következő kongresszusukat egy épülő metróalagútban tarthatják. Vagy egy felhagyott tárnában.
Ami a mai nap fővárosi tanulságait illeti: 2006 októbere után ideje végre tisztázni valamit. Nem a gárdától és nem a cigányoktól kell félni, sokkal inkább a rendőrök állatiasságától. Másfél méterről könnygázt szórni ártatlanok szemébe, ütni kérdés nélkül – ezt értik. Megvédeni a falvak és a tanyák lakóit a bűnözőktől – ezt nem. Kezdenek úgy viselkedni, mint a Lenin-fiúk a kommün idején.
Őket látva eszembe jut Alvar Aalto, a finn építész. Egyik templomában három keresztet állított az oltár fölé. Ne feledje a hívő, hogy Krisztust két gonosztevővel együtt feszítették meg a poroszlók. (Lehetséges, hogy Isten – merő figyelmetlenségből – feltámasztotta azokat is? Mert Jézus igéit gyakran idézzük, de körülöttünk és szerte a világon a latrok utódai garázdálkodnak.)

Július 5., vasárnap
Délben újkrumplit ettünk tükörtojással. Kicsi lányunk kapott egy kocka csokoládét, én megittam egy pohárka bort, és okkal gondoltam, hogy jól megy sorunk. Megelégszünk ennyivel.
Isten őrizz, hogy hetvenkedjem! Nincs utálatosabb a gőgös puritánnál, pláne, ha utóbb kiderül róla, hogy habzsolt.
Másról van szó. Arról, hogy mindennek ára van, s bárki eldöntheti, hogy megfizeti, vagy sem. Mi úgy döntöttünk, fizetünk. Számított persze az is, hogy sanyarúak az idők. Ilyenkor jobb egyszerű örömöknek élni. Mit tartunk egyszerűnek?
Szeretjük a barátainkat, de vendégeskedés helyett inkább levéllel lepjük meg őket. Ha rákérdeznek, hol fogunk nyaralni, azt feleljük: helyben, bár ebben megbújik némi szégyen is. Hetedik éve lakunk a Dunakanyarban, de nem ismerjük eléggé. Be fogjuk járni. Ránk köszöntött a szünidő, hát olvasunk.
Elraktuk a meggyet és a málnadzsemet, szép termést ígér a paradicsom: lesz lecsónk is. Teszünk el édes uborkát, bolgár recept szerinti sósat és kenyérre kenhető paprikakrémet. A konyha kicsi, a munka kínlódós, de ha a kamrában a történelmi könyvek közül kell előbányászni a cukrot, onnan is kihallatszik a jókedvünk. Lakberendezésünk semmiféle divatot nem követ, ennek örülünk.
Szokatlan a viszonyunk Istennel is. Szeretnénk neki tetsző életet élni, de lehet-e, ha a templom küszöbét nem koptatjuk homorúra?
Abdul Kadir Geilani sejk felel a kérdésre: „Ígérj meg nekem hat dolgot, és én megígérem neked a Kertet. Ha beszélsz, ne mondj hazugságokat. Ha megbíznak benned, ne élj vissza vele. Ha ígéretet teszel, ne szegd meg. Tartsd vissza a kezed a törvénytelen cselekedetektől, ne keresd a bajt, és fékezd a nemi vágyaidat.”
Ilyesmivel próbálkozunk, hátha javít valamit gyarlóságainkon.
Egyszerű? Olvasva… Megcselekedni egyáltalán nem az.

Július 6., hétfő
Sokat gondolkodom a hozzá nem értésen. Oka, hogy véleményem eltér a hivatalos felfogástól. Nem hiszem, hogy a gazdaság állapota juttatta ide az országot. A fejekben az ok. Konganak. Egy négyzetkilométerre talán sosem jutott ennyi agresszív tahó, mint manapság. Ha jutott is, nem volt jelentősége. A király és a rendek vitték az ország dolgait, a tökfejek meg tették, amit mondtak nekik. Csakhogy ma demokrácia van. (Bocsánat: „demokrácia”.)
Demján Sándor füstölögve beszélt egyszer arról, mivel utasították el az érveit valami vitában. Az övé is csak egy szavazat, mondták. Vagyis a „demokrácia” papundeklidobozai előtt Demjáné ugyanannyit ér, mint egy olvasni alig tudó félanalfabétáé. Illetve dehogy. Az övé kevesebbet ér, hiszen a másikét meg lehet vásárolni. (Kapolyi László ezért osztott konzerveket Szatmárban, de rajtakapták – lejárt konzervek voltak.)
Magyarországon lassan kivéreztetik a középosztályt. Ennek gyermekei hajdan zenét tanultak, nyelvet, jó modort, sokan sportoltak, járták a hegyeket hétvégeken. Eltűnni látszik az a gazdaréteg, amelynek fiai vizsgaidőszak után nem vágták lábukba a kaszát, ha segíteni kellett a földeken. Nincsenek méltó utódaik az öntudatos munkásoknak sem. A szakik többségének „tudása” a korszerű gépekben lakik, de se kórusba, se gyáruk futballcsapatának meccseire nem járnak. Hogy is járhatnának? A gyár tönkrement, a pálya helyén egy nemzetközi cég raktára áll.
Ez az egész csak arról jutott eszembe, hogy megint bezárták a Rudast. Legszebb török kori fürdőnket két éve újították fel, a fala máris penészes. A fürdővezető a furcsa festékanyaggal magyarázza dolgot. Duma. Nem értenek hozzá az iparosok. Pedig csak reparálniuk kellett volna.
Négyszázötven éve a törökök jól megépítették. S ha már róluk esett szó: aki a Balkánon jár, láthatja, a régi kutak működnek, a kőhidak állnak, a mecsetek architektúrája elsőrangú. Pedig építőik hódítók voltak. Mi lehet az oka, hogy ők értettek hozzá, a maiak meg nem? A válasz végtelenül egyszerű.
Oda az elődök munkájának és hozzáértésének tisztelete. Kimondatlan törvény volt ez régen, ám negyvenöt után épp az ellenkezőjére hoztak törvényeket. Pusztuljon minden, ami régi. A művészet, a kétkezi munka, a paraszti élet, az iskolák, az irodalom, a magyar szellem – minden.
Az érkező moszkoviták besározták a neveket, szétzúzták a szakmák hagyományait, hirdették, hogy mindenki egyenlő, de csak azért, hogy a gyerek följelenthesse a tanárát, a melós a mérnököt, a részeges cseléd a szövetkezni nem akaró gazdát.
És azok elvtársai, akik ezt tették, itt vannak ma is.