Malkovich álarccal és álarc nélkül

Láttam John Malkovichot. Élőben. Az ismerős félmosolyt, a tétova tekintetet, a játékos csücsörítést. Egy órát vártam rá a lépcsőn negyven fiatal filmes között, de nem kérdés, hogy megérte. A Karlovy Vary nemzetközi filmfesztiválon tartott mesterkurzust.

Már nem fértem be a sajtótájékoztatóra, de – haha! – ott csak fél órát kaptak az újságírók, a mesterkurzus viszont másfél órás volt, és a fiatalok őszinte kérdéseitől izzott a levegő. Malkovich mesélt: hogy miért rendezett filmet is, milyen a produceri irodájuk, kik a kedvenc rendezői és forgatókönyvírói, milyen különbséget lát színház és film között, hogyan dolgozik együtt a rendezőkkel, milyen módszerrel készül a szerepeire.
Nem láttam John Malkovichot. De, talán néha, a beszélgetés alatt előbújt a Malkovich-álarc mögül, és megvakarta a lábát. Bokáját a combjára tette – halásznadrágot, fehér zoknit, vászon tornacipőt viselt –, és vakargatta, gyűrögette a fehér bőrt vádliján. Közben kedves volt, harmonikus. Nyugodt, kiegyensúlyozott, türelmes. Jelenléte jó szándékkal töltötte meg a termet, mosolyogtak a helyszínt adó gyönyörű, de rég nem működő fürdőépület báltermének freskóin meztelenkedő fürdőzők is. Ez a Malkovich azt mondta, hogy a másik csak utánzat. Az beszél a nyilvánosság előtt (talán eddig is az beszélt), az ad autogramokat, interjúkat, az vesz át díjakat. A sztár szerepét játssza, de nem olyan jól, mint amikor színházban vagy kamera előtt dolgozik. Tudathasadásos állapot részéről, nekünk, közönségnek pedig nehéz feladat. Azt kell eldöntenünk, melyik is ül a nagy bőrfotelben, a hevenyészett pódiumon. Az álarc, vagy aki mögötte van?
A közélet és a rivaldafény mágikus mezőt hoz létre, amelyben létező emberek fantáziamásai mozognak. Ezeknek kitalált tulajdonságaik vannak, sokszor egymással ellentétesek, képzelt problémáik, betegségeik, konfliktusaik és szerelmeik. A mágikus mezőt olykor a benne mozgó emberek alakítják, máskor pedig fenntartói és üzemeltetői, vagyis a média és az éhes piac, amelyet a hazugság boldogabbá tesz, mint a szürke igazság. A vászon tornacipő és a fehér lábszár nem izgalmas. Meg az sem, ha a sztár arról mesél, hogy imádja a dokumentumfilmeket, meg arról, hogy lételeme a munka. Vagy azt ecseteli, hogy a cél elérésének mindig van ára. Vagy azt, hogy a színházi és filmes színművészet olyan, mintha különböző hangszereken játszanánk ugyanazt a zenét.
A pár szakmabelin kívül kit érdekel, mit gondol és milyen humorral, intelligenciával beszél? A rajongók és gyűlölők csak az álarcot látják, a fantáziamást, a piacképes verziót. Az erős lelkű közszereplők, színészek, tévések, politikusok ezt pontosan tudják, és mint Malkovich, megtartanak egy darabkát maguknak magukból. Ha tükörbe néznek, az igazit látják. A többi nem néz tükörbe. Fél, hogy meglátja, ami az álarc mögött van: a kétségbeejtő igazat, a semmit.