Októberre robbanhat a politikai bomba

Sokak számára váratlanul nagy és folyamatosan növekvőnek tűnő támogatottsággal megjelent a hazai politikai élet színpadán egy olyan új erő, amely megzavarni látszik a magyar parlamentarizmus húsz év óta alig változó állóvizét. 1990-hez képest a legjelentősebb változás a kisgazdapárt eltűnése. Ezzel azonban a parasztság politikai érdekképviselet és „védelem” nélkül maradt. Aki egy kicsit is ismeri a mezőgazdaságból élők helyzetét, tud az égbekiáltó igazságtalanságokról, állami packázásokról, amiket nap mint nap el kell viselniük, azon csodálkozik, hogy nem lesznek közülük még többen öngyilkosok. A magyar ipar teljesítőképessége mélybe zuhant, gazdaságunk romokban hever. A nálunk végbemenő folyamatokról komolyan gondolkodó ember sajnos nem hiheti, hogy a parlament által legutóbb megszavazott intézkedések bármit is fognak javítani sorsunkon.
Nyakunkban ül egy tehetségtelen, mindenféle erkölcsi értéket nélkülöző, mérhetetlenül gátlástalan és ennek következtében teljesen hiteltelen társaság, amelynek minden igyekezete továbbra is egyéni és szűk érdekcsoportok céljainak a megvalósítása. Ez javarészt a még mozgatható közös javak megszerzésére és offshore-osítására, vagy egyéb, gazdagodást és túlélést számukra lehetővé tevő turpisságra irányul. A hatalom birtokosai, miközben „száz- meg százezret rabolnak”, azokat sújtják a világ egyik legmagasabb adókövetelményével, akik Katona Józseffel elmondhatják magukról: „kéményeinkről elpusztulnak a / gólyák, mivel magunk emésztjük el / a hulladékot is.” (Remélem, Tiborc szavai a Bánk bán harmadik szakaszából nem adnak ötletet a vagyonadó után újabb teher nyakunkba varrására, a füstadó bevezettetésére.)
A júniusi választásokon részt vevők elementáris erővel tiltakoztak az ország mai „merániaknak” (Katonánál értsd Habsburgok) való elvtelen kiárusítása, a hazugságok, a mérhetetlen cinizmus, a nyomor és az erkölcsi züllesztés ellen. A minden eladó elv hétéves gyakorlatára most már csak egyetlen igazán megfelelő választ lehet adni: semmi sem eladó. Nem nehéz belátni, az előbbi út vége a megsemmisülés (nincs tovább mit eladni), csak az utóbbi teheti lehetővé a fennmaradást.
Itt természetesen adódik egy másik idézet,
Adyé, aki a Marseillaise című, a Nagyváradi Napló 1902. augusztus 10-i számában megjelent cikkében ezt írta. „Igenis: legelőször a gyermekeket vegyük el rossz ellenségeinktől, a szántszándékkal butítóktól. Kerítsük kezeink közé az embergyúró műhelyeket, az iskolákat. Akiben világosságnak lelke él, kalapáccsal vagy anélkül, álljon elő és küzdjön a világosságért. Ez a mi országunk kis ország s mi magyarok pláne kis náció vagyunk. Értsék meg már jóhiszeműen opportunus barátaink, hogy kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikálisan kell.” A mai olvasó számára más szempontból is megdöbbentő a 107 évvel ezelőtt nyomtatott szavak aktualitása. Ady a radikalizmussal együtt az iskolák megszerzésének fontosságát hangsúlyozta. Érdekes véletlen, hogy az utóbbi hetekben a „szántszándékkal butítók” már-már az ő szempontjukból is irracionális támadássorozatot indítottak a parlamentben a magyar köz- és felsőoktatás ellen. A megszeppent szocialisták bizottsági szinten természetesen minden liberális diktátumot gondolkodás nélkül megszavaznak. Irracionális, mert egy 2 százalékos párt meg egy „válságkezelő”, még néhány hónapig hatalmon lévő kormány akar bevezetni a számításaik szerint nekik évek múlva hasznot hozó, de ma népszerűtlen intézkedésekkel, feltehetőleg szavazatvesztéssel járó oktatási rendszert, amit a szakemberek kérdezetlenül is egyöntetűen, osztatlanul és határozottan elutasítottak. Több tervezett abszurd intézkedést visszavontak ugyan a végső szavazás előtt, de a felsőoktatást sikerült ismét nehéz helyzetbe hozniuk a szakmai minőség leértékelésével, az önmaguk számára törvényileg biztosított privilégiumokkal.
Még nem dőlt el az EU-választások által feltett kérdésre adott válasz: a baloldal (szokásos módon) ismét és még nagyobb hangerővel beindítja-e a médiagőzhengert; a jól ismert módon leantiszemitázva, lerasszistázva, lebunkózva minden neki nem tetsző véleményt és embert, vagy lágyabb énekbe kezd (Tamás Gáspár Miklós vitaindító cikke a Magyar Nemzetben erre utal). A növekvő hatalmi agresszivitás előreláthatólag növekvő ellenállást fog kiváltani a másik oldalon. Reméljük, nem ez a céljuk. Mindenesetre még emlékezetesek Lendvai elnök asszony szavai a választások napjának estéjén, amikor indulattal fenyegetőzött, ócsárolta és minden rosszért felelőssé tette vetélytársait, főleg természetesen a Fideszt. Ez persze nem vonatkozott a végelgyengülés tüneteit mutató SZDSZ helyére lépő, liberálisokkal és Habsburgokkal (!) önmagát meghatározó MDF-re. Ez a kevéssé elegáns viselkedés egyébként jellemezte a másik elnök asszony retorikáját is. Akárhogyan is számolom, Lendvai Ildikó és Dávid Ibolya mondataikkal az ország lakosságának kétharmadát, háromnegyedét sértegették, mindazokat, akik szabad döntésükkel a két ellenfél párt valamelyikére szavaztak. Egyedül Orbán Viktor volt képes arra, hogy sportszerűen lemondjon ellenfelei minősítésének lehetőségéről nagy nyilvánosság előtt, s mindenkinek leckét adva úriemberségből, arról beszélt, amiről ilyenkor illik és kell beszélni: mi következik a választás eredményéből.
A legvédtelenebbeket tovább nyomorító, az igazi megújulás elemeit a legkisebb mértékben sem tartalmazó új törvényeket közvetlenül a nyári szünet előtt szavazta meg a parlamenti többség, nyilván nem véletlenül. Hatásuk ősztől lesz igazán érezhető. Az utóbbi évtizedekben mindig októberben volt legerőteljesebb a tiltakozás: mi lesz most? A hat évtizedes hatalom végső erejét összeszedve ismét agresszivitással válaszol a jogos sérelmek kinyilvánítására, vagy inkább most már ő teszi fel a kezét?

A szerző egyetemi tanár