Észhelyzet ’89-ben
Nyers Rezső: „Én ezt a Kossuth téren vagy akár a Hősök terén való demonstrációt, bizony, ha csak lehet, elkerülendőnek tartom (…) Inkább, ha lehet magasabb szintre, politikusabbá tenni ezt a temetői micsodát.” (1989. április. 28.)
Fejti György: „Börtönbe csukni nem lehet, tehát mi tárgyalunk ezzel az ellenzéki kerekasztallal. Itt valaki egy nagyot »fingik«, az is rögzítve kerül a jegyzőkönyvbe. Mert ilyen gyakorlatot alakítottak ki.” (1989. június 9.)
Néhány hete emlékeztünk Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének huszadik évfordulójára. Évforduló évfordulót követ: 1989. július 6-án halt meg Kádár János, miközben a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta a Nagy Imre-perben elítélteket, amely perért a fő felelősség éppen a volt pártfőtitkárt terheli. A két évtizede lezajlott rendszerváltó folyamatra való emlékezés ürügyén, különösen június 16. környékén számos kísérlet történt az események reformkommunista, „haladó baloldali” olvasatának felidézésére, a hatalom akkori birtokosai szerepének átfestésére. Ezért tartjuk fontosnak, hogy a rendelkezésre álló dokumentumok alapján felidézzük az MSZMP vezetésének magatartását, felfedve tetteik valódi mozgatórugóit.
Egyértelmű az MSZMP Központi Bizottságának és Politikai Bizottságának jegyzőkönyveiből, hogy a hatalom birtokosai csak kényszerűségből járultak hozzá Nagy Imre mártír miniszterelnök életművének újraértékeléséhez. A testületi ülésekből nyilvánvaló: az 1958. június 16-án kivégzett kormányfőt politikailag továbbra is hibásnak tekintették. Csak „kegyeleti” szempontok vezérelték őket az újratemetés engedélyezésekor. Amikor a Központi Bizottság fogalmazta a Nagy Imrével kapcsolatos közleményt, Grósz Károly, az MSZMP főtitkára 1989. május 29-i ülésükön nyíltan megmondta: a kivégzés jogilag megalapozatlan döntés volt, viszont egy-két évet kis erőlködéssel kaphatott volna, arra azért volt alap. Ám egy halott embert utólag elítélni, az képtelenség, öszszeegyeztethetetlen a jó ízléssel. A pártfőtitkár kendőzetlenül beszélt a Nagy Imréről szóló kommünikéről. Annak „az az alapvető célja, hogy járuljon hozzá valahogy egy nemzeti megbékéléshez. Járuljon hozzá egy ilyen gyászszertartás adta alkalom valamilyen befolyásolására, hogy nehogy ebből egy rendszerellenes tömegdemonstráció, vagy nem is merem tovább gondolni…, hogy mi is lehet a vége.”
A mai interpretációk alapján azt hihetnénk, ebben az MSZMP-berkekben magától értetődő, cinikus alapállásban nem osztozott az akkori miniszterelnök. Németh Miklóst szokás úgy beállítani, mint aki már akkor a rendszerváltást, az állampárt lebontását képviselte, amikor az még úttörő tett volt. Ezt az illúziót egyáltalán nem támasztják alá a hanganyagok. Úgy nyilatkozott, hogy az 1956. októberi események értékelésében nehezen tudja elfogadni a népfelkelés minősítést. Nyers Rezsővel értett egyet, aki szerint 1956. október vége után felerősödtek az ellenforradalmi megmozdulások, így Nagy Imréék nem tarthatták volna tovább magukat. Szerintük jogos volt a szovjet beavatkozás.
Általános értetlenség
a pálfordulás miatt
Valóságos rejtély, miként sikerült megszavaztatni minden, a témába vágó előterjesztést a bizottságokkal, ha végigolvassuk a korabeli dokumentumokat. Szinte az összes felszólaló értetlenségét fejezte ki, amiért hatalmas pálfordulás következett be a párt nézőpontjában, ami Nagy Imrét és a szabadságharcot illeti. Ilyen szempontból két táborra oszlott a nómenklatúra. A pragmatikus oldal, Grószék, Némethék tudták, hogy a külföld jóindulata, a pénzügyi csődhelyzet miatt mindent meg kell szavazni, ami a politikai reformok látszatát kelti. A másik szekértáborba azok tömörültek, akik berzenkedtek a köpönyegfordítás miatt, ám végül látszólag belenyugodtak. Ide sorolható Berecz Jánoson, Balogh Sándoron, Kárpáti Ferencen kívül a legtöbb szürke, vízhordó bizottsági tag. Mindkét garnitúrában közös, hogy valódi politikai szándékaik ellenére cselekedtek.
A jegyzőkönyveket tanulmányozva az lehet a benyomásunk, időgépben ülünk, és kérdéses, a mai MSZP vezetőinek szövegeit vagy húsz évvel ezelőtti leiratokat böngészünk. Visszatérő motívum a gazdasági stabilizáció tervbevétele, az áremelkedések hatása, a reformok ügye. Még a szóhasználat is megtévesztésig ugyanaz, a kiüresedett tartalmi elemek pedig az évtizedek alatt sajnos szintén mit sem változtak. Szintén zavarba ejtő, ahogyan az erőszakszervezeteket hasonlóan be kívánták vetni. A szélsőséges elemektől való páni félelem átitatta a diskurzusokat, s főként a közelgő újratemetés kapcsán figyelmeztettek: a fegyvereket lábhoz téve kell tartaniuk, hiszen bármikor szükség lehet azokra. Az összehasonlítás a maiak számára előnytelen. Horváth István belügyminiszter vagy Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter tartott attól, hogy sor kerülhet csapategységek bevetésére. Grósz Károlytól Korom Mihályig, Fock Jenőig és Kárpáti Ferencig azért aggódtak, nehogy olyan helyzet álljon elő, amikor úgymond rendet kell teremteni. Legfeljebb Borbély Sándor elvtárs, a munkásőrség országos parancsnoka merült el élvezettel annak ecsetelésébe, mi lesz, ha a fegyveres alakulatok munkához látnak a szerinte törvényszerűen bekövetkező provokációk hatására. A társadalom szerencséje, hogy nem a jelenlegi társaság – akik kiadták 2006 őszén a véres tömegoszlatásokra a parancsokat – volt akkor döntési helyzetben. A másik furcsa déja vu érzés oka: se végük, se hosszuk nem volt a testületi üléseknek. A felszólalások hemzsegtek a követhetetlenül terjengős, unalmas mozgalmár semmitmondástól. Akkor is úgy gondolták: a beszéd helyettesíti a konkrét tetteket.
Csak végszükség esetén
Több mint meglepő, hogy a főszereplő alig kapott helyet a vitákban. Ahhoz képest, hogy a kegyelet utólagos megadásáról volt szó Nagy Imre részére, mintha még mindig feketelistán lett volna. Csak végszükség esetén ejtették ki a nevét, kerülve az érdemi értékelést. Képtelenség, hogy így mondják ki kvázi vezényszóra a párt általi rehabilitációt. Feltehetőleg az intő történelmi tapasztalatok késztették őket óvatosságra, a visszarendeződés ugyanis valóságos veszély volt. Évtizedek alatt beléjük ivódott, hogy ez tabutéma. Volt egy földhözragadtan prózai ok is: többüknek koruk ellenére sem volt sok fogalmuk az akkori történésekről. A kinyilvánított tájékozatlanság akkor is a párthűség leginkább díjazott eleme volt. Hogy mennyire beléjük volt rögződve, hogy Nagy Imre nevét ki sem ajánlatos ejteni, arra kísérteties módon maga Kádár János szolgáltatta a legfőbb bizonyítékot. Elhíresült utolsó, 1989. tavaszi központi bizottsági megszólalásában, amikor betegágyából kelt fel halála előtt hetekkel, hogy kijátszva Grószék éberségét, váratlanul megjelenjen, és pártállami Lear királyként zavaros gyónásfélét produkáljon. Még Nagy Imre elárulója és gyilkosa is csak „az az emberként” emlegette a forradalmár kormányfőt. Bevallotta: Moszkvában akkor kimondta azt a mondatot, „amit nem lett volna szabad”. Ezzel nyilvánvalóan az oroszok behívására utalt.
Nagy Imrét a belső fórumokon megpróbálták lejáratni, de legalábbis bagatellizálni, eljelentékteleníteni a szerepét. Ennek a deheroizáló beállításnak az egyik élharcosa Berecz János volt. Nagy Imre hibájául rótta föl május végén, hogy a miniszterelnök hitt Moszkvának, amikor az jóváhagyta a Varsói Szerződésből való kilépésünket. Elmesélte, hogy Kádár Jánost a szovjetek pár órával a Nagy Imrével való egyeztetés után már meg is keresték. Az MSZMP KB titkárának olyan súlya volt, hogy a végleges központi bizottsági közleményből ki is maradt az inkriminált rész, s belekerült, hogy Nagy a nemzetközi helyzetet nem mérte fel jól. Pártállami abszurd. Berecz egy más alkalommal azt is elárulta, hogy folyamatosan egyeztetett a tiszteletbeli elnökkel. Utalt rá: Kádár elvtárs is a pártszakadás elhárítását tartotta a legfontosabbnak.
Végig a szellemet próbálták a palackba visszatuszkolni – sikertelenül. Pozsgay Imre politikai bizottsági tag január végi rádióinterjúját szinte egyöntetűen helytelenítették, ám nemigen tudtak érdemben mit kezdeni vele, mivel a párt által kiküldött történelmi bizottság tudósokból álló albizottságának megállapításait tette közkinccsé. Legfeljebb azt vethették a szemére, hogy úgymond elhamarkodottan, idő előtt nyilatkozott róla, deklarálva, hogy 1956 népfelkelés volt szerintük. A párt végeláthatatlan, maratoni testületi üléseken tárgyalta a skandalumot, és az égadta világon semmi eredményre nem jutott a terméketlen szócséplésen kívül. A február 7-i ülés jegyzőkönyve például 129 sűrűn telegépelt oldalt tesz ki, ami egész napos bentlakással felérő együttlét, összetartás volt a Politikai Bizottság életében. Az viszont kiderült az állandó ülésezések alkalmával, hogy a párt egyetlen vezető testületének sem fűlik a foga az MSZMP úgynevezett megújulásához, Nagy Imre szerepének átértékeléséhez. Hogy mégis miért volt szükség a színfalhasogatásra, az állampárt homlokzatának újravakolására? Németh Miklós január 31-i politikai bizottsági szavai közelebb visznek a megoldáshoz.
A haszonelvűség azóta
sem változott
Az utolsó, úgynevezett forradalmi munkás-paraszt kormány feje keresetlen szavakkal fejtette ki: nem javasolja a drámát 1956 kapcsán, ami benne van a levegőben, mert ha a külföld kiszagolja a politikai destabilizálódást, „hosszú hónapok szükségesek ahhoz, hogy visszaszerezzük azt, hogy itt finanszírozás legyen”. Szerinte tehát nem szabad, hogy ez a népfelkeléses tematika váljon a legfontosabbá, helyette a gazdaságot most már föl kell pörgetni, nem félretéve a stabilizálási programot, a tulajdonreformot és az antiinflációs politikát. Ismerősen csengenek ezek a dallamok? Annyira nincs új az utódpártállami nap alatt, hogy ez a stabilizációs, felpörgetős szöveg ömlik húsz év után is ugyanazokból a berkekből. Hisz már akkor is az államcsőd veszélye lebegett a fejünk fölött. A február 7-i politikai bizottsági ülésen aztán arra is fény derült, Németh nem ajánlotta, hogy a népfelkelés kifejezést azért fogadják el, mert az volt az utolsó pillanat, hogy ne szabadságharc, meg forradalom legyen (közbeszólás: isten mentsen), „mer ugye ez, ezt nem szabad mondanunk, hiszen ez, ez nem is így van”. Ő inkább azon gondolkodott, „hogyan lehet úgy megterveznünk és programba foglalnunk majd a Nagy Imre kihantolását és eltemetését, meg az ezzel kapcsolatos ez évi folyamatokat, hogy ez a kettő ne egymást erősítő folyamattá váljon”. Vagyis nem is volt kérdés, hogy nem humanitárius, netán igazságkereső motívumok sarkallták őket, kizárólag machiavellista haszonelvűségi szempontok.
Április végén a Központi Bizottságban viszont már az volt a kérdés: engedélyezzék-e az ellenzéki szervezetek által tervezett demonstrációt is a kegyeleti aktuson kívül június 16-án? Fejti György, Fock Jenő a betiltás mellett volt, s Horn is azt tartotta volna a szerencsésebbnek. Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter úgy fogalmazott: el kellene érni, hogy a Fidesz viszszavonuljon, egyedül maradjon a placcon. Szerinte ez a párt tudja a legkevésbé maga mögé állítani az embereket. „Na, a hangja a legnagyobb, de a mögöttes ereje nem olyan jelentős.” Visszatérő jelleggel borongtak el később is azon, miként lehetne semlegesíteni az aktivistáikat. Horváth István belügyminiszter szerint „azt mondják, hogy a Fidesz az egy más zsánerű társaság, mint a Demokrata Szövetségé”, nekik csak „a balhé kell és a ceremónia”. S hogy mi lehet a megnyugtató megoldás? Nem volt kérdéses, hogy a fegyveres erőszakarzenál bevetése. Borbély Sándor június 9-én lelkesen számolt be a harckészültségről: „Egy órán belül háromezer munkásőr teljes fegyverzettel és egységesen felszerelve készen áll (…) Úgy egyeztünk meg, hogy bármikor szólnak a belügyből, egy órán belül 3000 ember harcolni fog (…) Tehát egy órán belül, Horváth elvtárs, állunk rendelkezésükre. (Grósz: »Ez helyes.«) Az a tömeg nem lesz passzív tömeg.” Grósz hozzáfűzése: „És meglódul a tömeg, akkor ez a 3500 ember (itt a pártfőtitkár a szervezőkre gondol) semmit sem tud csinálni. Mi is csak egyszer, ötvenhatban” – utalt arra a pártfőtitkár, hogy az évtizedekkel korábbi forradalom alatt mertek fegyveresen fellépni az emberek ellen.
Az MSZMP vezetői nem az igazság győzelmét tartották fontosnak, helyette a gyakorlati teendőkre koncentráltak. A beszédeket be akarták gyűjteni előre, s tervezték még azt is, hogy diplomáciai úton nehezítsék meg az ’56-osok külföldről történő hazatérését. Grósz Károly a tévéközvetítés lerövidítéséről is rendelkezett volna: „az is csak akkor, ha nincs rendszerellenes izgatás. Meg kell mondani, hogy a nemzeti megbékélést csak akkor tudjuk elképzelni, ha nem kezdődik október 23-ával az egész cirkusz elölről – mert akkor nincs nemzeti megbékélés.” S mi történik, ha valami „illetlen” mégis elhangzik? „A televízió kikapcsol és átkapcsol a temetőbe, ha a beszéd olyan részéhez jut…” az mindenesetre komoly problémát jelentett a számukra, hogy azok a pártemberek, akik részt vesznek a szertartáson a Hősök terén, vajon meddig maradjanak, hiszen – mint Grósz utalt rá – ha ott maradnak, az egyetértést jelent.
Németh Miklós fogalmazta meg ezt a legpraktikusabban: „Egyetlenegy kérdés maradt nyitva részünkről: Hogy hogyan oldjuk meg azt, hogy mikor lelépni?”
