Száz forintért az orvosság

Sokan úgy tartják, az Algopyrin minden nyavalyára jó. Több mint két esztendeje azonban már ez a gyógyszer is vényköteles, sok más készítménnyel együtt, törvényszerű volt, hogy megjelentek a gyógyszerrel feketézők, akiktől a leginkább rászoruló kispénzű emberek olykor fillérekért juthatnak hozzá a létfontosságú orvosságokhoz. Mások nyugdíjukat egészítik ki azzal, hogy a számukra felírt gyógyszert nem veszik be, vállalva a kockázatot. Hírlik, aki akar, a bolhapiacokon hozzájuthat a gyógykészítményekhez, utánajártunk, valójában mennyire nehezen.

Budapest külvárosában járok. Az utca végén, a forgalmas főút mentén megnő a gyalogosforgalom: lomokkal teli babakocsit maguk előtt toló cigány asszonyok, a piac felől és felé egyszerűen öltözött emberek és gyűjtők igyekeznek. A széles út két oldalán annyi autó parkol, hogy talpalatnyi hely sincs, tulajdonosaik a bolhára érkeztek: árulni vagy vásárolni. A betonkerítés tövében hajléktalanok, nyugdíjasok árulnak elképesztő kacatokat, limlomot, feltehetőleg lomtalanításból származókat.
A piacra betérve sokáig rovom a sorok között a köröket, mocsokban, bűzben, vidáman rikácsoló lakodalmas zene kísér; az asztalokon használhatatlan tárgyak sokasága: illegálisan másolt DVD-k, gyűrött pornómagazinok, félig teli samponos flakonok és krémek, de gyógyszert nem találok.
Az egyik standon megtudom: csak a piac előtti kerítés mentén árulóktól kaphatnék, mert bent tilos árulni, akit rajta kapnak, megbüntetik, kitiltják. A biztonság kedvéért érdeklődöm egy másik árusnál is, ugyanezt mondja, és hozzáteszi, ha gyógyszert akarok venni, korán reggel keljek, nyolc után eltűnnek az alkalmi árusok.
Másnap visszatérek. Reggel fél nyolc, a nap már tűz. Az állandó zajban és szmogban most is ugyanannyian állnak a piacot óvó kerítés tövében. A nyomorúságos rongyok, régi játékok, koszos, törött gicscsek között hamar rátalálok a gyógyszeres dobozokra.
– Algopyrint keresnék – lépek egy nyugdíjas korú hölgyhöz.
– Az nincs, ezek vannak csak, amit itt lát – mutat a dobozokra.
– Lázcsillapító, fájdalomcsillapító kapható? Külföldre megyünk, szeretném ezeket beszerezni.
– Ez a lázcsillapítóm van, ez nagyon jó – mutat egy viseltes dobozra a zacskónyi gyógyszer között.
– Dedalont nem tetszik árulni, hányinger ellen? Ha utaznánk a repülőn az jól jöhet – erősködöm.
– Az nincs. Ezt tudom ajánlani, megfázásra, köhögésre jó – kotorászik a különböző szerek között, amelyek közül nem egy doboz félig már üres, elfogyott.
– Ezekhez szükséges vény, ugye? – kérdem, de hiába, mert a hölgy nem felel, mintha nem is hallaná. – Ez vérnyomásra jó, ez köhögésre, ez meg itt görcsoldó – folytatja gépiesen.
– Mennyibe kerülnek?
– Száz forint darabja – képeszt el.
– Egy szem vagy az egész doboz?
– Az egész. Ezek itt drágábbak, százötvenbe kerülnek – nagyon fölmentek a gyógyszerárak.
– Vényre tetszik kapni? Mert akkor jönnék máskor is.
– Igen – mondja alig hallhatóan, közben sűrűn bólogat.
Két szem allergiagyógyszer és egy-egy doboz vízhajtó, izomgörcsoldó, láz- és fájdalomcsillapító kerül a szatyromba, hatszáz forintot fizetek. Figyelni azonban nem árt: utóbbi szavatossága 2006-ban lejárt.
Tovább haladok. Pár méterrel távolabb egy másik idős asszony leterített kendőjén is nagy kupac gyógyszer.
– Tudja melyik, mire jó – guggolok le hozzá.
– Nem ismerem mindegyiket, úgy veszem én is. Egy másik lázcsillapító ötszáz forintba kerül.
– S ezt a másikat mire használják? – kérdem a közismert, csak orvosi vényre kapható antidepresszánsról.
– Nyugtató, az nyolcszáz – mondja, miközben folyamatosan figyel, nincs-e hatóság a közelben.
– A kettőt odaadja egy ezresért? – érdeklődöm.
– A gyógyszerekből nem engedek, amennyit mondok, annyi – közli komoran.
– Itt tetszik árulni mindig, mert jönnék máskor is – firtatom, s miután fizetek, megenyhül. – Általában itt vagyok, de nem mindig.
Ezúttal köptetőt és lázcsillapítót veszek hétszáz forintért. Ismét csak pár árussal odébb bukkanok a következő placcra, ahol orvosságot kínálnak, de csak több dobozzal egyszerre adna az eladó, tovább keresgélek. Egy hajléktalan férfi előtt is pirulás dobozok állnak.
– Tudja, melyiket, mire használják? – érdeklődöm nála is, azt mondja, fogalma sincs, megbízták az eladással, hozzáteszi, megegyezünk az árban. Érdeklődik, mindet megveszem-e, ám már csak háromszáz forintom maradt, az összegért egy doboz szívbetegeknek javallott orvossághoz, valamint káliumhoz jutok.
Egy neve elhallgatását kérő informátorunk korábban állította: a feketézőknél bármit meg lehet rendelni. A város felé indulva még egyszer szemügyre veszem a kínálatot. A feketepiacon lényegében bármit megvehet a rászoruló beteg.
Kérdés, hogy kerülnek a piacra a gyógyszerek. – Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) nem állhat ott mindenki mellett, így az ellen sem tehet semmit, ha az orvos jogosan ír föl gyógyszert a betegnek, a gyógykezelésre szorult azonban vállalja annak kockázatát, hogy nem veszi be az orvosságot – véli Molnár Barbara, az OEP sajtószóvivője. Hozzáfűzi ugyanakkor, hogy az OEP a rendelkezésére álló eszközökkel igyekszik kiszűrni azokat az orvosokat, akik jogosulatlanul írnak fel gyógyszert.
– Illegális, veszélyes és fölháborító – reagál az általam tapasztaltakra Szabó Franciska, az Országos Gyógyszerészeti Intézet szóvivője, hozzátéve, hogy az említett termékek legtöbbje vényköteles és/vagy támogatott készítmény, ami egyrészt választ ad arra, miért éri meg vállalni a kockázatot, másrészt felvetheti a háziorvosok felelősségét is. – Sajnos nincs szankcionálási jogunk, a gyógyszereket csak a pénzügyőrség kobozhatja el.
A szegénység nagy úr, és amíg kereslet van, kínálat is lesz.