Tegnap a szerelem győzött

Szerdán megérkezett a cseh üdülővárosba John Malkovich. Láthatatlanul, csöndben, felhajtás nélkül, de megérkezett. Őt magát egyelőre nem, de a 2002-ben általa rendezett filmet láthattuk. A versenyprogramban két romantikus drámát vetítettek, és tegnap este (lapzárta után) mutatták be a magyar versenyfilmet, a Nem vagyok a barátodat Pálffy Györgytől.

(Karlovy Vary)

Gratulálok, eddig ez a film tetszett legjobban – lépett oda Mátyási Áronhoz egy néző az Utolsó idők bemutatója után. Az East of the West szekcióban versengő, filmszemlefődíjas magyar alkotást hosszas tapssal köszönték meg a nézők. Szombaton kiderül, hogy a közönség lelkesültsége elegendő lesz-e díjhoz. A gratulálónak viszont igaza lehet. Bár nekem nem volt szerencsém minden kategória minden filmjét megnézni, az eddig látottak közül tényleg kiemelkedik az Utolsó idők.
Humberto Hinojosa Ozcáriz mexikói rendező első filmje, a Fekete bárány (Black Sheep) után unottan vánszorogtak ki az újságírók a vetítőteremből. A gyönyörűen filmezett, szerelmi szállal átszőtt társadalmi dráma túl hoszszú, túl részletes, szájbarágós, néhol kimondottan gyermeteg. Főhőse, José arról álmodik, hogy egyszer majd áttelepül Amerikába. Csakhogy nincs egy vasa sem, még a lakhelye és a ruhája sem saját, minden nevelőapjáé és gazdájáé, akinek a juhait őrzi egy farmon. Josét mostohatestvére – aki idővel szintén gazdája lett – kezdetben el akarja üldözni a farmról, később meg akarja ölni. A főhős egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül, de nem törődik bele sorsába. Elhatározza, hogy túljár a kiszámíthatatlan, hatalmától megrészegült mostohatestvér eszén. És mint a népmesében, sikerrel is jár. Szerelmét közben elveszíti, hogy mégse legyen olyan vidám a sztori, cserébe viszont elnyeri bátorsága jutalmát, a szabadságot. Így megy ez Mexikóban.
A Vég nélkül (Nije kraj) című horvát–szerb koprodukció a háború lelki romjai között bolyongó érzelmekről, fájdalmas, bűnnel terhelt szerelemről szól. Tiszteletre méltó a horvát filmesek elkötelezettsége történelmük és saját életük nagy tragédiájának feldolgozása iránt. Nem söprik a szőnyeg alá a háború szörnyűségét, embertelenségét, nem tesznek úgy, mintha nem dúlta volna fel generációk sorsát végérvényesen a háború. Nem nagy honvédő háború hazug képét festik a falra, hanem a jelen képeiben állítanak emléket a családokat tönkretevő, embereket megtörő eseményeknek. A békeidőben érthetetlen és megmagyarázhatatlan döntéseknek, a harcok férfias játéka után kiüresedő és a bűnözés felé forduló egykori hősöknek. Vinko Bresan filmje mégis erőtlen, túlbonyolított. Horvát főhőse megvásárol egy szerb prostituáltat, akinek katonatiszt férjét ő lőtte le. Először talán törleszteni akar, vagy felépíteni azt a darabkáját a világnak, amelyet ő maga rombolt le, végül persze szerelemmé fajul a kísérlet.
John Malkovich 2002-es rendezése, a Dancer Upstairs (A fönti táncos) is egy furcsa kalandról szól. Egy dél-amerikai ország rendőrei, élükön a jól szituált, jóképű főhőssel egy Ezekiel nevű terrorista után kutatnak, akinek kommunista forradalmárcsapata kegyetlenül mészárolja a politikusokat. A krimi összekeveredik a romantikával, rendőrünk beleszeret kislánya balett-tanárnőjébe. Malkovich filmjében azonban a szerelem húzza a rövidebbet, kiderül, hogy a nő is szervezője a földalatti forradalomnak, a főhős juttatja börtönbe, majd szépen visszasétál családjához, és könynyezve nézi, ahogy kislánya a tanárnőtől tanult koreográfiát adja elő a vizsgán. Malkovich csodálatos színész. Számomra az egyik legnagyobb hollywoodi sztár, színművészként az is marad. De a rendezéssel nem lenne szabad próbálkoznia.