Szent István összehívta előkelőit, a boldogságos Szent Márton hitvalló közbenjárásával az isteni irgalom segedelméért esedezett. Azután pedig összegyűjtötte hadát, ellensége ellen indult. […] Összecsaptak az ütközetben, mindkét fél sokáig és vitézül csatázott, de az isteni irgalom segítségével boldogult István fejedelem dicsőséges győzelmet aratott. Fogadalmát, amit akkor Istennek tett, híven be is váltotta, mert örök érvénnyel elrendelte, hogy a Koppány vezér tartományában élő minden nép gyermekeiből, terményeiből és barmaiból tizedet fizessen Szent Márton monostorának. Mátyás király történetírója, Thuróczy János 1488-ban kinyomtatott krónikájának idézett soraiból kiolvasható, hogy a 997. esztendőben, amikor István fejedelem Veszprém közelében megvívott trónkövetelő unokatestvérével a hatalomért, a legfőbb lelki támasza Szent Márton püspök – egykori római katona – volt, és már működött a tiszteletére alapított első hazai szerzetesrendi apátság (a mai nevén) Pannonhalmán. István apja, Géza fejedelem fogadta be országunkba a Szent Benedek-rendi barátokat, akik a Győr melletti hegyen felépült monostorukban oktatták tudományokra a királyi trón várományosát.
Valóságos püspökség még nem létezett ekkor magyar földön, de püspöki ornátusú személyeket már láthattak eleink: a kereszténység felvételére készülő országban egymásnak adták a kilincset magas egyházi rangú térítők a fejedelmi udvarházakban. 972-ben a Sankt Gallen-i Brúnó barát, verdeni püspök személyesen hívta meg Gézát a következő év húsvétján megtartott quedlinburgi találkozóra; nyomában a passaui és regensburgi püspökség, a salzburgi érsekség papjai járták a Dunántúlt, majd Adalbert prágai püspök érkezett a fejedelmi székvárosba. Ő keresztelte meg Vajkot, aki csak így vehette nőül Istvánként a bajor Gizella hercegkisasszonyt 955-ben, és így pályázhatott királyi koronára a pápánál. Adalbert Fehérváron kívül Esztergomban is időzött – emlékezetét az első Szent Vid-kápolna körfalának töredéke őrzi –; az ezredforduló évében Rómába küldött Asztrik már a Duna-parti városba hozta a királynak szánt koronát és az egyházszervezésre vonatkozó pápai áldást. A fejedelmi aszszony Veszprém várát kapta jegyajándékul, a székesegyház északi oldalán ott látható az első, Szent György titulusú keresztelőkápolna körfala.
A korai történeti forrásokban 963 és 1001 között gyakran emlegetett, pogány magyarokat térítő püspökség – „episcopum paganorum” – tehát nem volt több a missziós terület megnevezésénél, a tényleges püspökség ugyanis állandó székhelyet feltételez. Országos egyházmegyei rendszer kiépítéséhez arra alkalmas, szakrális központokat kell kijelölni. A megkoronázásával személyében is szakralizált uralkodó és a leendő államegyház kölcsönös függésben állott, az apostoli király hatalma kiterjedt az egyházra is, az egyetemes hierarchia révén azonban a magyar egyház feje közvetlenül a pápai hatalmat képviselte. Esztergomban, az 1001-ben alapított érseki székvárosban. Ezeket a gyakorlati és politikai feladatokat kellett Istvánnak megoldania, minél gyorsabban, mert a környező népek – bajorok, csehek, lengyelek – már előnyben voltak.
A Duna fölé magasodó sziklás hegyormon lévő első esztergomi, Vitusnak szentelt templomocska helyén épült prímási egyház védőszentjéül Szent Adalbertet választották. A vértanú püspök itthoni tiszteletére mi sem jellemzőbb, mint hogy magyar nevét a középkorban négy Béla királyunk viselte (a szláv nyelvcsalád egyik legkedveltebb keresztneve szintén a Vojtech, Wojtek). Az esztergomi főegyházmegye első püspöke Domonkos volt, aki 1002-ben foglalta el érseki trónját. Tényleges hatásköre a Dunántúlra és az északi hegyvidék akkor még gyéren lakott területeire terjedt ki. István király – ki tudhatja, miféle intuíció hatására? – remek gyakorlati érzékkel egy-két éven belül kijelölte Kalocsát az ország déli felének lelki kormányzására, nagy részben lefedve az akkori „fehér magyarok” országát. A két érsekség közül főrangra emelt az esztergomi lett és maradt máig a prímási székhely. A „fekete magyarok” tartományának nevezett, hatalmas keleti országrészt ekkor még István király nagybátyja, az erdélyi Gyula fejedelem birtokolta, az ottani Fehérvár székhellyel és egy kicsiny, vélhetőleg bizánci rítusú keresztelőkápolnával.
A sürgető és kézenfekvő feladat a Dunántúl egyházmegyei rendszerének megalkotása volt. A rómaiaktól örökölt úthálózat csomópontjainál, avar és szláv erődítmények helyén kialakult települések egyaránt kínálták magukat királyi várispánságok központjául és püspöki székhelynek. István király döntéseit a kiválasztásukban leginkább annak a bencés szerzetesrendnek az elöljárói befolyásolhatták, amellyel gyermekkora óta szoros lelki kapcsolatban állt, és amelynek tagjai az akkori Magyarország tudományos, szellemi elitjét alkották. Mentora, Asztrik apát sokat tett a Benedek-rendiek meghonosításáért, benne volt a keze a Nyitra fölötti Zobor hegy remetekolostorának, a Pécs közeli Vasas hegy tövében található Várad és Bakonybél klastromának megalapításában, Pannonhalma első apátjaként pedig István király fent idézett fogadalmának első számú kedvezményezettje lett. Nem csoda hát, ha az elsőként felállított egyházmegyék központjai – Győr, Pécs és Veszprém – a legkorábbi apátságok közelében találhatók, fedésben a birtokhálózatukkal. E székvárosok egyben ispánsági központok is voltak, római kori „infrastruktúrával” és régi feudális erődítményekkel. Veszprém királynéi várként adott otthont Gizella udvarának, a Séd völgyében lévő apátsággal és a Balaton-partig lenyúló bencés javakkal. Ahogyan ott, első székesegyházaink mellett mindenütt megtaláljuk a X. század végén, XI. század elején készült kicsiny keresztelőkápolnák maradványait.
Egy 1009-re keltezett királyi levélben István parancsára kijelölték a veszprémi és a pécsi püspökség határait. Ez mindenképp a szervezési munka terminus ante quemje, az uralkodó biztosan az egyházmegyék közötti területi viták, a fennhatóság tisztázása céljából rendelte el. Ugyanerre az esztendőre teszik forrásaink az egri püspökség létrehozását is. Területe a legnagyobb volt a magyarországi egyházmegyék közül – olvasható a főegyházmegyei levéltár honlapján –, kiterjedt Heves, Külső-Szolnok, Borsod, Abaúj, Zemplén, Szabolcs, Bereg, Ung, Ugocsa és Zaránd vármegyékre; a középkori püspökséghez tartozott még Szatmár, Kraszna, Máramaros, Torna és Sáros megye meg a Jászkunság. Valamint a Szepesség – tegyük hozzá – és a váradi püspökség megalapításáig a bihari részek, fel a Király-erdőig. Gárdonyi híres regényéből emlékezhetünk arra, hogy a régi püspökvár fölé magasodó hegyoldalt Királyszékének hívják az egriek, a jámbor hagyomány szerint onnan nézte az alapító az egyházmegye főtemplomának építését. A XI. században megépült háromhajós bazilika romja mellett az 1980-as évek végén tárták fel a Szent István korabeli, centrális alaprajzú baptisztérium alapfalát.
Kísértetiesen hasonlít az egri keresztelőkápolnához annak a rotundának a maradványa, amelyet a gyulafehérvári román kori székesegyház mellékhajója alatt találtak az 1960-as években. Ezzel azonban nagyot ugrunk a Szent István-i országban, egyenesen Erdély szívébe, a „fekete magyarok” akkori birodalmába. „Szent István király, miután isteni rendelés akaratából a felséges koronát elnyerte, híres és hasznot hozó háborút viselt anyai nagybátyja, név szerint Gyula ellen, aki annak idején az egész erdőn túli ország kormányzatát a kezében tartotta – írja Thuróczy. – Az Úrnak ezerkettedik esztendejében aztán István király elfogta Gyula vezért feleségével és két fiával együtt, és Magyarországra küldte őket. Ezt pedig azért tette, mert gyakori intése ellenére sem tért Krisztus hitére, és nem hagyott fel a magyarok elleni erőszakoskodásokkal. Terjedelmes országát pedig a maga egészében a magyar királysághoz csatolta. Ezt az országot magyar nyelven Erdélynek nevezik, számos folyó öntözi, amelyeknek fövenyében aranyat gyűjtenek, és ennek a földnek az aranya a legfinomabb.” A XV. századi krónika mondatait megerősítik a Szent István kori nyugati évkönyvek adatai, az altaichi és hildesheimi például mindössze egy évvel datálja későbbre a király győzelmét az erdélyi Gyula felett. Azt, hogy Magyarország az ezredfordulón két nagy országrészből állt, Gerbert reimsi püspök – később az Istvánnak koronát küldő II. Szilveszter pápa – és III. Ottó német császár 997. őszi levélváltása bizonyítja, s ha még hozzátesszük, hogy Gyula és környezete a keleti rítusú keresztséget vette fel, szinte biztos, hogy a Király-hágón és a Maros völgyén túli részeken bizánci fennhatóságú térítőpüspökségek léteztek. Ezektől csatolta magához és Esztergomhoz István király a hatalmas területet, amelynek római katolikus püspökségét – friss kutatások alapján – az idén ezerévesre taksálja a helyi egyháztörténet. A később érseki rangra emelt erdélyi – gyulafehérvári – főegyházmegye szeptember 29-én ünnepli meg a millenniumát, Szent Mihály napján, lévén az arkangyal a püspökség védőszentje. Igazán kár, hogy ezer év alatt egyszer sem látogatta meg pápa a nehéz sorsú, Szent István alapította bazilikát, az egyetlen püspöki székesegyházunkat, amelyik hitelesen megőrizte gyönyörű középkori mivoltát.
Kalocsa és Gyulafehérvár egyházmegyéi közé ékelődve, a régi Délvidék és az Alföld határán található Csanád. 1920 óta nemcsak a Maros osztja kétfelé az Árpád-kori települést, hanem a szerb–magyar államhatár is, amely Cenad és Magyarcsanád között húzódik. Csak a régi katonai felmérések és csekély ásatási eredmények emlékeztetnek a valamikori püspöki székvárosra a hosszú török háborúk és a határőrvidék pusztításai után. A temesi bánság urát, a pogány Ochtun – Ajtony – fejedelmet Csanád vezér seregének fegyvereivel győzte István király 1008-ban; a lázadó nagyúr vára, Marosvár azóta őrzi a királyhű vitéz nevét. A Csanád köré szervezett egyházmegye Arad, Csanád, Krassó, Szörény, Temes és Torontál vármegyék területét foglalta magába. Első püspöke a velencei Morosini család sarja, a tudós Gerhard – Szent Gellért – volt, akit 1046-ban Vata pogány lázadói öltek meg a budai Kelen-hegyen (a mai Gellért-hegyen). Kisgyermekkorában megbetegedett, felgyógyulását óhajtva szülei felajánlották Szent Györgynek, talán ez lehet az oka, hogy a sárkányölő lovagot választották a csanádi püspökség patrónusának.
E nyolc egyházmegye közül hetet bizonyosan a XI. század első évtizedében alapított Szent István, egyedül a csanádi püspökség alapításánál lappang halovány kétely az egyes forrásokban egymásnak ellentmondó 1008-as és 1028-as dátum miatt. A Maros partján tőle messzi keletre lévő Gyulafehérvár egyházmegyéjének 1009 előtti megalapítása azonban valószínűtlenné teszi, hogy Kalocsa és Erdély között még több mint két évtizedig nagyobb lyuk maradt volna a tökéletes hálón. Sűrűbb a homály a váradi és a váci püspökségek alapításának körülményei, pontos ideje körül. Régi kútfők szerint a bihari egyházmegyét vagy István király alapította – az ispánsággal együtt – az ősi bihari földvár körül, vagy néhány évtizeddel később Szent László hozta létre Nagyváradon (vagy helyezte át a Sebes-Körös-parti városba). Vác esetében hasonló a dilemma: megbízható korai források híján nem tudható pontosan, melyik uralkodónknak és mikor köszönhető az első ízben a garamszentbenedeki bencés apátság 1075. évi alapítólevelében megnevezett váci Szűz Mária-püspökség megalapítása. Két további Árpád-kori gyökerű egyházmegyénk – a zágrábi és a nyitrai – életkora pontosan kiszámítható: az előbbit Szent László 1093-ban, a nyitrait Könyves Kálmán király 1113-ban alapította. További talányos kérdés püspöki székesegyházaink patrocíniuma, amely legtöbbször azonos az egyházmegye oltalmazójául választott szenttel. A „fekete magyarok” birodalmától elhódított két püspökségünk harcos szentek nevét viseli: Csanádot a lándzsás lovag, Szent György védelmezte – nem túl sikeresen – a bajoktól, Gyulafehérvárt Szent Mihály főangyal őrzi lángpallosával. Mindkét szent férfiú kedvelt a keleti egyházban, aminek korántsem mond ellent, hogy a veszprémi egyházmegye élén is Szent Mihály titulusú bazilika áll. Alapítása idején görög rítusú, bazilita szerzetesek is éltek a püspökvár alatti völgyben, s másutt is voltak bizánci kötődésű egyházak a XI. század eleji Dunántúlon. Az egri egyházmegye régi védőszentje Szent János apostol, a legifjabb evangélista; Kalocsát és Pécset szintén két apostolfejedelemre bízta István király: Szent Péterre és Szent Pálra. Győr, Vác és Bihar választott patrónája a Boldogságos Szűzanya, aki az esztergomi főegyházmegye oltalmát megosztja Szent Adalberttel. A bizonytalan időpontú alapításoknál – Bihar, Vác – nyomhat valamennyit a latban az is, hogy Szent István az országát is Szűz Mária megkülönböztetett figyelmébe ajánlotta.
A fenti adat- és gondolatsoroknál azonban fontosabb és tanulságosabb meggondolni azt a körülményt, ha úgy tetszik, tényt, hogy Árpád vezér ivadéka alig egy évszázaddal a még bőszen nomadizáló magyarok honfoglalása után, csupán két emberöltővel a nyugati kalandozások csúfos befejése múltán, úgy huszonöt éves fejjel belevágott az állam- és egyházalapítás munkájába, s még el sem érte az érett férfikort, amikor akár hátradőlhetett volna a trónusán: megvalósította, amit tervbe vett. Alkotása, a magyar katolikus egyházi rendszer ma is áll, némi változtatást csak a XX. század történelmi és politikai csapásai következtében kellett elszenvednie. Hol vagy, István király? – szokták ilyenkor, augusztus huszadika táján fájdalmasan szólítani a katolikus magyarok és székelyek a templomban vagy a boroskancsó mellett. Ha netán néz bennünket valahonnan a felhők mögül, a szentek népes társaságából, látja és hallja a szférákon áthatoló képeket és hangokat, elcsodálkozhat azon, miféle „teljesítményekre” rikkantgatják el magukat manapság egyesek, köztük országvezetők: „Megcsináltuk!”
Európa-bajnokság
Cucurella szelleme? Hajhúzásért piros lap és az év védése a női Eb rangadóján + videó
