Asszonycsúfoló

R E J T Ő Z K Ö D Ő M A G Y A R O R S Z Á G

Rendkívül összetartó lehetett a Telegdi család, mint a szegénységből felemelkedő famíliák nagy része. Legismertebb és legnagyobb karriert befutott tagja Telegdi Miklós volt, aki egy bihari jobbágycsaládból emelkedett a püspöki székig. Nehéz időkben vitte sokra. Pályájának elején szülőfalujának, Mezőtelegdnek a plébánosa egyengette útját, s meg sem állt Krakkó és Bécs egyeteméig. Oláh Miklós szentelte pappá, aztán Nagyszombatban tanított, s elég fiatalon, huszonhat évesen kanonok lett, majd nagyszombati plébános, főesperes, nagyprépost, érseki helynök, sőt 1577-től esztergomi érseki kormányzó is. Ezekhez a stallumokhoz képest az 1579-ben elnyert pécsi püspöki cím csak dísz volt, hiszen a török miatt sohasem járhatott püspöksége területén.
Gyorsan emelkedő társadalmi státusa ellenére írásai alapján jámbor és közvetlen ember benyomását kelti, aki minden hitvitázó lendülete – esetenként gorombasága – mellett sem felejtette el, honnét jött, kiket képvisel. Egyszóval nagyon is gyakorlatias észjárás jellemezte. Máshogyan nem is lett volna esélye fölvenni a reformátorok által elé dobott kesztyűt. Márpedig ez a kor a hitviták kora volt, s Telegdi sem menekedett meg attól, hogy jól érthető formában részletezze a katolikus álláspontot híveinek és ellenfeleinek.
Első könyve is ezt a célt szolgálta: az 1562-ben megjelent A keresztyenysegnek fondamentomirol valo rövid keönywechke voltaképpen katolikus katekizmus, amelyet a nagyszombati „tanuló deák gyermekeknek” ajánlott. De gondja volt nemcsak a tanulókra, hanem a tanítókra, vagyis papokra, hitoktatókra is. Nekik írta le és nyomtatta ki szentbeszédeit; az első kötetet még Bécsben, a másodikat azonban már Nagyszombatban. Időközben ugyanis megvásárolta a bécsi jezsuiták nyomdáját, és Nagyszombatba vitette, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban szolgálhassa a rekatolizáció ügyét.
Már tizenhat éve prédikált Nagyszombatban, amikor kiadta beszédeit, mert, mint írta könyve előszavában, barátai kérték: „amit nyelvemmel prédikálok, azt a szegény együgyűekért meg is írnám, és nemcsak addig, míg élek, hanem holtom után is szolgálnék a keresztény anyaszentegyháznak”. Nemcsak az ambíciója volt oly nagy, hogy halála után is szolgálni akart, hanem az önérzete is. Tisztában volt vele, s hangsúlyozta is: ő saját gondolataival ékeskedik, nem úgy, mint azok az álbölcsek, akik a tudatlan községekben elővesznek egy nyomtatott munkát, kicsit kihagynak belőle, kicsit hozzátoldanak, s az egészet saját szellemi termékükként tálalják. Telegdi nem tett így, bár ő is egybeszedegette a derék dolgokat.
Mindenesetre csakugyan szolgált prédikációival halála után is; részben azért, mert kinyomtatott köteteit bizonyíthatóan sokáig és sokfelé használták; részben pedig azért, mert Telegdi János kalocsai érsek és nyitrai püspök, Miklós unokaöccse újból kinyomtatta 1638-ban Bécsben Formika Máténál Az evangeliomoknak, mellyeket vasárnapokon és egyéb innepeken… olvasni és predikállani szoktak köteteit.
Ez a második kiadás is sokakhoz eljutott, és számos „falukon tanító együgyű, jámbor egyházi embereknek” könnyítette meg az életét még legalább másfél száz évig. A beszédek a kor számtalan problémájára reflektáltak, a teológiai mondanivalón kívül hétköznapi gondokkal is foglalkoznak. Olvashatunk például a részegség és a mérhetetlen tobzódás káros és veszélyes voltáról, amely ráadásul még a paráznaságnak is gerjesztője, nem beszélve a veszekedésről, háborúságról, szidogatásról, verekedésről, vagdalásról – amely szintén az italozás nem kívánt következménye. Egy egész kis kocsmai verekedés rajzolódhat ki a hallgatóság előtt.
Telegdi Miklós lesújtó véleménnyel volt a részegségről, és meglehetősen gyakran ostorozta a bujaságot is. A kocsmai nézeteltérést ecsetelő prédikációjában említi például: „Az bor és asszony ember elszakasztyák Istentül még a bölcs embereket is. Efféle bűn szokta az Istent is legfellyeb haragra és bosszúállásra indétani.” Egy másik beszédében pedig egyenesen azt állítja, hogy nem csupán a vágy, hanem még a házasság is akadályt jelent: „Az házas embernek kétfelé való gondgya vagyon: Istenére és házas társára, egyiknek kell kedvét keresni és szolgálni, másiknak is, és miért hogy nem szabad magával, nem adhattya éppen és mindenestül fogva magát.” Ráadásul huncutul még azt is hozzáteszi, hogy mindezt nem ám a szép „Venus istenasszony oskolájában tanúllyák ám” – vagyis Telegdinek is volt szeme és érzéke a szépségre.
Nem csoda, ha ezek után Telegdi prédikációinak hallgatója vagy olvasója meggyőződéses nőgyűlölővé, de legalábbis asszonygúnyolóvá vált. Az asszonygúnyolás ugyanis a poézis sajátos ágát jelentette, és úgy látszik, Radai Mihály, aki könyvbejegyzése szerint 1654-ben vásárolt egy példányt e prédikációgyűjtemény második kiadásából, ismerte a tréfának ezt a fajtáját. Tollpróba gyanánt ugyanis az asszonyi állhatatlanságra vonatkozó alábbi versezetet írta könyve hátsó szennylapjára: „Chak addig tart az asszonyok az hiti / míg az labat az küszöbön kiteszi / Mindjart mindeknek chak azt beszilli / Hogy voltak ö nala jo akaroi.” Azt hiszem, ezt a véleményt Telegdi is aláírta volna.