(Sopronpuszta)
Kollégáimtól szereztem tudomást a páneurópai piknikről, és mit sem sejtve mentünk ki a rendezvényre húsz évvel ezelőtt. Szerettünk volna mi is egy darabot abból a vasfüggönyből hazavinni, amely megkeserítette az életünket, mert egész életemet a vasfüggöny árnyékában töltöttem Szombathelyen és Sopronban – meséli Mátyás Csaba soproni egyetemi tanár. – Amikor a helyszínre értünk, eltévesztettem az utat – egy utcával előbb kanyarodtunk be a (sopronkőhidai) fegyház mögött –, és az tűnt fel, hogy rengeteg jól öltözött, láthatólag nem magyar polgár vonul egy irányba az úton, lazán, vasárnapi öltözékben, házaspárok gyermekekkel a karjukban, mindenki szép lassan a határ irányába. Feleségem keletnémet, ezért németül beszélgettünk egymással, erre valaki odafordult hozzánk: „Ugye, jó irányba megyünk a határ felé?” „Az isten szerelmére! Csak nem átszökni akarnak?” – kérdeztem. „De, pontosan ezt akarjuk” – válaszolt a német férfi. Én abban a pillanatban kétségbeestem, miért éppen e békés ünnep alkalmával provokálják a határőröket! Eszembe jutott, hogy még érvényben van a tűzparancs, lőnek! Mondandómat többször is megismételtem, az illető, akihez szóltam, egy darabig nem reagált ere, amikor pedig könyörögni kezdtem neki, benyúlt a zakója mellényzsebébe, és elővett egy új, zöld útlevelet – idézi fel a történteket Mátyás Csaba, majd így folytatja: – Tudtam, mi az: a Bundesrepublik-útlevele volt, amely egy NDK-s kezében olyan, mint az ördög kezében a szenteltvíz! Elképedtem, és akkor már sejtettem, hogy itt valami nagyon furcsa dolog fog történni. Követtük őket krumpliföldeken keresztül, nem láttunk el messzire, de amikor a dombtetőre értünk, láttuk, hogy előttünk nem messze a határ, és ez a menet, mint a hangyák, véget nem érő sorban vonul át a határon Szentmargitbányáig. Mi is a határhoz siettünk, és leírhatatlan jeleneteket láttunk.
– Ott voltak a határőrök – szól közbe Mátyás Csaba felesége –, és nem lőttek!
– Mosolyogtak, nem csináltak semmit – folytatja ismét Mátyás Csaba –, a németek átbújtak a drótakadályon. Amint átértek, nem is tudták, mihez kezdjenek: volt, aki ugrált, ordított, őrjöngött, nevetett, volt, aki könnyekben tört ki. Láttunk egy idősebb nagypapát, akit arra ösztökélt gyermeke, menjenek át ők is a határon. Az öreg visszakozott, mondván, túl öreg ahhoz, hogy új életet kezdjen. Voltak fiatalok, akik először nem akartak átmenni, aztán mégis rászánták magukat. Akkor nem lehetett tudni, valaha visszajönnek-e. Aki átment, azt kockáztatta, hogy a szüleit, rokonait, barátait sokáig nem láthatja. Drámai jelenetek voltak – és ez pontosan húsz évvel ezelőtt történt.
A menekültek között volt Dirk Menenger, felesége és három gyermekük is.
– Ezerkilencszáznyolcvankilenc augusztus 16-án érkeztünk az NDK-ból Budapestre, majd Sopronba vezetett az utunk. Régóta terveztük, hogy megpróbálunk átjutni a magyar–osztrák határon. Az autók szélvédőjére tűzött szórólapokról tudtuk meg, hogy itt lesz a páneurópai piknik, s a határt megnyitják. Ez volt a jelzés számunkra, hogy most kell átszöknünk – emlékezik vissza a jelenleg Hannover közelében élő, orvosként dolgozó Dirk Menenger. – Izgatottak és idegesek voltunk, átmentünk a páneurópai piknik helyszínére, autónkat pedig otthagytuk, de végül nem a megnyitott szakaszon léptük át a határt, hanem valamivel arrébb, az erdőn és a mezőn keresztül. Ez nyilván nagyobb veszéllyel járt. Állt is ott egy magyar határőr. Egy mopeden ülő magyar fiatalember ekkor a segítségünkre sietett: megmutatta, merre menjünk. Ezután a határőrhöz lépett, beszélgetésbe kezdtek, elszívtak egy cigit, mi pedig átfutottunk a határon. Azt nem mondanám, hogy féltünk, de azért szorongtam. Éreztük ugyanakkor, hogy a határőrök nem jelentenek komoly fenyegetést, s feltételeztük, hogy nem használják fegyverüket – fejti ki Dirk Menenger. Mint mondta, nyugdíjaskorában Kelet-Németországban szeretne letelepedni, ahol számára sokkal vonzóbb a táj. De hogy a Magyarországon hagyott gépkocsijával mi történt, máig sem tudja. Igaz, nem is kíváncsi rá.
origo.hu
Újra féláron fagyizhat az ország!
