Film Fricsay Ferencről

Mennyire valószínű, hogy magyar köztelevíziók vagy reklámokkal kistafírozott kereskedelmi adók egyórás dokumentumfilmet forgassanak valamely francia karmesterről, aki egyébként szinte be se tette a lábát Magyarországra? Tehát nem Klemperer, Gardelli vagy Patané legyen fókuszban, hanem, mondjuk, Georges Pretre – és a filmet hozzák ki DVD-n is!

Sohanapján kiskedden, ez a becsült válaszom. És nem is tennék helytelenül, hisz Pretre – Maria Callas kései személyes ragaszkodása ellenére – a tiszteletre méltó kismesterek egyike marad. Az arte televíziónak és európai partnereinek viszont azért van igaza, mert a Toscanini karmesteri vízióját továbbvivő korszakos művész, Fricsay Ferenc életét igenis filmbe kell foglalni. Az olasz dirigens megtisztító erejű művészetén fordult egyet a zenekari interpretáció, ráadásul ott csellózva a Falstaff ősbemutatóján, ő még élő kapcsolatot ápolt a sallangokért felelőssé tett romantikával. Fricsay művekhez, s nem praxishoz hű látásmódja pedig a két háború közt a Zeneakadémián koncertező világelit, köztük Toscanini művészetével tarthatott kapcsolatot. Hogy Fricsay Ferenc mindöszsze egy évtizedre korlátozott nemzetközi karrierje hová tarthatott volna, arról Gérald Caillat filmje idézi a kor kritikusait: mindenképpen Karajan és Bernstein mellé-fölé pozicionálták a magyar művészt. Magyarként Vásáry Tamást találták meg a franciák, ő volt a szólistája Fricsay utolsó hangversenyének 1961 decemberében. A zongorista szép szavakkal írja le a májműtétek sorát elszenvedő karmester átszellemülését, csonttá soványodva is megkérdőjelezhetetlen tekintélyét. Viszont hiányolom például Péczeli Saroltát, akit ugyan mutat a korabeli szupernyolcas homevideo – Fricsay ősbemutatja Kodály Szimfóniáját, valószínűleg ezért látogatja meg a komponista és felesége –, ám az özvegyet nem interjúvolják. Fischer-Dieskaut viszont igen – együtt debütáltak a ’48-as berlini Don Carlosban –, s vele, mint mindig, most is törököt fognak a netán könnyes emelkedettségben forgatni szándékozók. Nemrég Fritz Wunderlichről, a néhai aranytorkú, de leginkább ösztönös zenei érzékére támaszkodó tenoristáról mondott árnyalt véleményt, és most Fricsay sem kerülheti el kimért, ám nyilván pontos sorait. Humoros, sugárzó ember volt és kedves, aki azonban kedvetlen és igen kemény is tudott lenni – főleg betegségének utolsó szakaszában. Az életművét jelképező berlini rádiózenekart (RIAS) rajongásba hajszolta, muzsikusait feltétlen tisztelte, de szoros gyeplőn is tartotta. Soha nem mesélt kedélyes történeteket az épp analizált művet megvilágítandó – csak ha filmezték azt a próbát. És, zárja a baritonsztár, nem volt átszellemültebb betegsége végstádiumában sem: mert mindig ugyanolyan maximális odaadással muzsikált… Így azért más, nem igaz? Magam különben semmi furcsát nem találok abban, ha valaki médiaérzékenyen próbál. Ott veszekedjen ország-világ előtt a stuttgarti zenekar tehetségtelen fuvolistáival? Kiadja-e a művész „összepacázott, gyarló jegyzeteit”, ha módja lenne a nyilvánosságot s a felvétel speciális kulisszáját inkább a műalkotást és a zenekari játék dinamikusan épülő, oda-vissza ható kapcsolatát bemutatnia? Naná, hogy az utóbbi.
A képlemez függelékében kiadatlan Fricsay-felvételek is láthatók a BBC stúdiójából… Remélem, most nem dőlnek hátra a közpénzből kultúrkulcsot fityegtetők: lám, már ezt sem kell nekünk lefilmezni. Már hogyne kéne! Készítsenek jobbat!
(Megdicsőült zene – Fricsay Ferenc emlékezete; Ideale Audience DVD, 2009.)