A kenyér szóról mi jut eszébe István-napon? Mi elevenedik meg emlékezetében a múltról?
– A szülőföld, Orosháza és környéke, a szülőfalum, Kunágota. A sajátos gondolattársítás magyarázatot igényel. Elfogultság nélkül állíthatom, hogy sehol e hazában, sehol a világon olyan kenyeret, mint odahaza, sem látni, sem enni nem lehet. Nem véletlen, hogy a látvánnyal kezdem, mert a hazai kenyér az én emlékeimben nemcsak élelmiszer, hanem esztétikai jelenség. Szépségesnek látom ma is, évtizedek távlatából az aranybarna külsejű, repedezett oldalú, hófehér belű, kerek, majdnem gömbölyű mindennapit. Természetesen az íze is felejthetetlen, de számomra a kenyérrel kapcsolatos szertartások legalább olyan fontosak voltak. A kenyérsütés egyszer egy héten, annak is meghatározott napján volt esedékes. Már az előestén érdekes események zajlottak: lisztszitálás, kovász-előkészítés, a gazdaasszony erre az alkalomra fehér kötényt és fehér kendőt kötött, és mint egy felszentelt papnő, végezte az egyébként komoly fizikai erőt igénylő munkát. A kemence fűtése korán reggel fényt, meleget jelentett. A kenyér bevetése, a sütőlapát rendszerint felidézte Jancsi és Juliska borzongató történetét. A sülő kenyér illata az egész házat betöltötte. A kamrában a hófehér szőttesbe takart kenyerek a mi szegényes körülményeink között is a létbiztonság nyugalmát jelentették. A kenyér megszegése előtt édesanyám a kés hegyével három keresztet rajzolt az alsó kenyérhéjra, csak ezután vágta ketté. Ennek a kenyérnek becsülete volt, életünk volt, testünk tápláléka, matéria, sok-sok érzelmi és spirituális tartalommal. Az én korosztályom számára ilyen volt a látványpékség.
– A mi családunkban balatoni és enyingi nagyanyám szintén keresztet rajzolt a megsült kenyérre, amelyet előzőleg ők dagasztottak, és velünk, gyerekekkel hozattak haza harangozáskor a péktől. A leharapott sercli miatt olykor egy pofont kaptunk, de megérte, mert olyan finom volt. Különben a magyar népszokásokban a sütéskor a kemencébe elsőnek bevetett kenyérre került a megszegés előtt a kereszt.
– A kenyeret ünnepelni, az új kenyeret jelentős ünnephez kötni méltó és jogos törekvés a maga nemében. Nagy ünnepeinkhez szinte kivétel nélkül hozzárendeltetett valamiféle étel vagy ital. A baj ott és akkor kezdődött, amikor egy sok évszázados hagyományú és tartalmú ünnepet akartak átprogramozni kisstílű politikai és ideológiai célzattal.
– A kenyér ünnepe alkotmányünnep is volna, csakhogy megszületése napján, 1949. augusztus 20-án minden volt, csak alkotmány nem. Húsz éve adós a nemzetnek a magyar politikai elit az alkotmányos jogfolytonosság helyreállításával, az ideiglenes alkotmány végleges megváltoztatásával.
– Hiába jó az ötlet, ha sanda a szándék. Értem én a taktikát: a múltat végképp eltörölni, az államalapító szent királyt háttérbe szorítani, feledtetni, helyette új, „korszerű” ünnepet alkotni, el kell ismerni, nem kis feladat. „Alkotmányünnep” az új alkotmány tiszteletére. Igen ám, de mi az, hogy alkotmány? A tízmillió magyarból jó, ha néhány százezer tudja; és aki tudja, annak nagy része nem ünnepelni szándékozna, hanem gyászolná az eseményt. Mellesleg azt hiszem, még az úgynevezett szocialista országokban sem volt divat alkotmányt állami ünneppel megtisztelni. Kellett hát valami közérthető, mai szóval pozitív tartalom, amit bárki lelkiismereti konfliktus nélkül elfogadhat – ez lett az új kenyér. A háborús nélkülözések után magyarázni sem kellett a jelentőségét. Volt szakrális vonatkozása is, aki nagyon akart, imádkozhatott érte. A történelem sajátos fintora, hogy mindez akkor történt, amikor a mindennapi kenyér becsülete csökkenni kezdett. Előbb sütőipari termékké degradálódott, majd hamarosan valós értéke alatt árult (ezáltal elárult), gyakran állati takarmányozásra használt iparcikké silányult.
– Az „alkotmányünnep” megalkotásával egy időben a Szent Jobb-körmeneteket is betiltották, és húsz éve annak, hogy 1989-ben újra engedélyezték. A Szent Jobb „rejtőzködése” külön történet.
– Az igazat megvallva jómagam – a generációkon át színevangélikus orosházi család tagjaként – valamelyest hátrányos helyzetben voltam a Szent István-ünnepeken. Első és államalapító királyunk személye minden felekezeten és vitán felül állt, a tisztelet és emlékezés szent kötelesség, nemzeti ügy volt minden magyar számára. Így volt ez a mi családunkban is. Egy lélekemelő szentmise a szépséges Szent István-énekkel vagy akár az évezredes, minden bizonnyal eredeti ereklye körüli megemlékezések, az impozáns körmenet nagyságrendekkel emelték az ünnep fényét, érzelmileg gazdagabb, igazi közösségi élményt jelentettek.
– Minek köszönhette az elmélyítő élményeket?
– A zenének, ezen belül a békés–tarhosi iskolámnak és Kodály Zoltán zseniális művészetének. Tarhoson, az énekiskolában anyanyelvünk a magyar népzene volt, zenei ábécéskönyvünk pedig Bartók és Kodály kórusmuzsikája. Kodály Ének Szent István királyhoz című kórusműve az első megtanult darabok egyike volt. Érzelmileg kivételesen érzékeny időszakban hatott rám, mint később kiderült: életre szólóan. A Bozóky-énekeskönyv veretes szövege, a komor hangulatú, mégis erőt és hitet sugárzó zene a Szent István-ünnep legszebb, leghitelesebb tartozéka számomra.
– Nevezetes ünnepeinken – és ebbe tartozik a Szent István-nap is – sok a közhely, amelyet a szónokok pufogtatnak. (Akad szerencsére olyan orátor is, aki a lélekhez szól.) Nézem az egész oldalas hirdetéseket a lapokban: tisztavatás, vitézi próbák, kenyérfesztivál, vízi és légi parádé, tűzijáték stb. Jól hajtunk fejet az államalapító Szent király emléke előtt?
– Szépen, tartalmasan ünnepelni nem könnyű. Sőt egyre nehezebb. A sok hűhó sokszor a lényegről tereli el a figyelmet. A szervezők a „panem et circenses” elve szerint állítanak össze programokat. Ez jelen esetben, lévén a kenyeret is ünnepeljük, részben helyénvaló, de nem csak kenyérrel él az ember. A cirkusz, a túlburjánzó látványosság engem zavar. Bevallom, soha életemben nem néztem meg egyetlen vízi vagy légi parádét, a tűzijátékért sem tettem még soha egyetlen lépést se. Az állami ünnep nem nélkülözheti a politikát, meg hát a politikus is (többnyire) ember, joga van neki is ünnepelni a maga módján. A szívem szerint való ünnep azonban elsősorban civil és kulturális. Templomok százainak patrónusa, szobrok sokaságának ihletője első királyunk, versek, színművek, dalok, zeneművek hirdetik életművét. Beethoven nyitányt komponált tiszteletére, szobra ott áll a bambergi dómban. Az európai keresztyén kultúra számon tartja érdemeit, nekünk, késői utódoknak kötelezettségeink is vannak. Szent István a magyar történelem egyik legnagyobb személyisége, van mit ünnepelni. A lehetőség mindenkinek adott, csak élni kell vele.
– Ön sem vonhatta ki magát a kivételes történelmi személyiség hatása alól.
– Nem is akartam kivonni magamat. Évtizedekkel ezelőtt kantátát komponáltam Kodály tiszteletére egy Illyés Gyula-versre. Úgy éreztem, egy Kodály-motívumot idéznem kell a mű fináléjában, és ez nem volt más, mint az Ének Szent István királyhoz zárósora. A millenniumi ünnepségre Symphonia Ungarorum címmel oratóriumot írtam Szent István és Szent Gellért emlékére. Nagy Gáspár fantasztikus versciklusa adta a mű szövegét. Nem sokkal később az európai kulturális fesztiválnak Magyarország volt a díszvendége Passauban. Erre az alkalomra latin nyelvű himnuszt komponáltam Szent István és felesége, az örök álmát Passauban alvó Boldog Gizella emlékére. Kicsit kénytelen vagyok dicsekedni. A bemutató a passaui dómban volt, és a műben megszólalhatott a világ legnagyobb orgonája. Lám, a nagy király ezredévnyi távolságból is tud ajándékot adni!
– Középiskolás diákoknak tart előadást. Megkérdezik, miért tiszteli első királyunkat?
– Kiválasztott, karizmatikus személynek, szerethető embernek érzem. Mitől szerethető egy király? Legfőképp azért, mert alkalmas posztjára. István rátermett uralkodó volt, ízig-vérig király. Építő, nemzetteremtő. Rendíthetetlen hittel, szilárd hivatástudattal európai életformát alkotott keletről érkező népének. Kemény kézzel formált szilárd államot. Vaskézzel irtotta a pogányságot. Szelídséggel, jámborsággal gyakorolta hitét, és támogatta az egyházat. Szüntelenül imádkozó, meditatív alkatú, égi látomások felé forduló, aszketikus uralkodó volt, ünnepélyes lelkületű. Engem lenyűgöz az a valószínűtlen erő, amely évszázadok óta, napjainkig felénk sugárzik neve hallatán.
– Feleki László találóan jellemezte Szent Istvánt, amikor azt írta: „Az erős központi állam létrehozása érdekében vaskézzel markolta meg a keresztet.” Az ünnepen, kivált, ha őt ünnepeljük, emlékezünk. De nem csupán viszszatekintünk?
– Első királyunk alkotó szelleme évszázadokra kijelölte nemzetünk sorsát is. Követnünk kell tehát messzi jövőbe néző tekintetét. Nem kerülhetjük el a számvetést, mérlegelnünk kell jelenünket, töprengenünk kell a jövőnkről. Feljegyezték Istvánról, hogy ritkán mosolygott. Mi tagadás, ha odaátról, vagy ha úgy tetszik, odaföntről végignéz az általa alapított ország sorsán, valószínű, még annál is kevesebbet mosolyoghat, mint azt életében tette. „Isten csodája, hogy még áll hazánk” – gondolhatná Petőfivel, de biztos vagyok abban, hogy nem merengene hosszasan nehéz múltunkon, hanem újrakezdené az országépítést. Törvényeit olvasva némi kajánsággal azt gondolom, hogy gyökeresen megváltoznának a közerkölcsök, ha néhányat beemelhetnének a Btk.-ba. Fiának írt intelmeinek pedig csak nyelvezete „ósdi”, a benne lévő erkölcsi tanítás időtlen, örök érvényű.
– Az ünnep előcsalogatja magyarságtudatunkat.
– Mindig szívesen beszéltem arról, mit jelent megélni magyarságomat egyénileg, kisebb-nagyobb közösségben. Feltűnő, hogy Szent István törvényeiben és a fiának írt intelmekben nem sok szó esik a magyarságról. De a törvények a magyarságnak és a magyarságért íródtak, hogy mielőbb elfoglalhassuk, megállhassuk és megtarthassuk helyünket Európában és a keresztyén világban. Életformát változtatni, gondolkodást, hitet cserélni aránylag rövid idő alatt egy nagy közösség számára rettenetesen nehéz lehetett, de elengedhetetlen a megmaradáshoz. Évszázadokon át megélt magyarságuk mellett az európaiságot és a keresztyénséget kellett megtanulni és megélni eleinknek. Elmondhatjuk, hogy megfeleltek a történelmi kihívásnak. Történelmünk során előfordult, hogy életveszély volt magyarnak lenni, megéltünk olyan időket is, hogy hátrányt jelentett, de megesett az is, hogy jól éreztük magunkat a bőrünkben, és örülhettünk magyarságunknak. Egy bizonyos: magyarságunk, az, hogy magyarok vagyunk, nem érdem, hanem öröklött adottság. Nem minőségi, csak milyenségi kategória. Én belül, titokban örülök annak, hogy magyar vagyok, de nem mindig lehetek büszke a magyarságomra.
– Mikor lehet valaki büszke?
– Csak ha muszáj. A büszkeséget ugyanis nem sorolom a kedvenc erények közé. Szabad tehát büszkének lenni, ha feladatom volt, és azt teljesítettem, jobban, mint a körülmények szerint elvárható lett volna; vagy döntési helyzetbe kerültem, és sikerült jól döntenem, esetleg saját érdekem ellen. Törvényt tisztelni, erkölcsösen, etikusan élni, lelkünk tisztaságára vigyázni nem nemzeti, hanem emberi kötelességünk. Persze amikor azt látom, hogy honfitársaim eleget tesznek ezen emberi kötelességnek, azért kicsit én is büszke vagyok.
– Volt hazánkban ilyen igazi lehetőségünk az elmúlt években?
– Szeretném emlékezetébe idézni, hogy a XXI. század legelején történelmi jelentőségű döntési helyzetbe került Magyarország. A próbatétel ezúttal kizárólag nekünk szólt, határon belüli magyaroknak. 2004 decemberét írtuk. Több mint egy évtizede mögöttünk a rendszerváltás, az országban nem tartózkodott idegen hadsereg. Az olykor kétes értékű demokrácia ezúttal működött. Szavazhatott a nép határainkon kívül élő nemzettársairól. Nyolcvanéves sebre lehetett volna flastrom a helyes döntés. Az ’56-os forradalomhoz mérhető súlyúnak éreztem és érzem ma is az eseményt. A rendszerváltás körüli naiv illúzióim az egységről, közös akaratról ekkora már rég szertefoszlottak, de akkor úgy éreztem, hogy költői kérdést tesznek fel – kapjanak-e kettős állampolgárságot a magyarok? – a szavazólapon, amelyre csakis egy válasz lehetséges. Még döntenünk sem kell, csak felelhetünk, mert végre kérdeztek! 1956-ban fiatal voltam és lelkes, nálam optimistább fickó nem szaladgált akkoriban a szétlőtt pesti utcákon, de azt kezdettől fogva tudtam, hogy esélyünk sem lehet egy nagyhatalommal szemben. Végtelen szomorúságot jelentett a bukás. 2004-ben vén fejjel vártam a csodát, és jött a csalódás. Ezt a szégyent életem végéig nem heverem ki.
– Mit jelent az, hogy „magyarul”?
– Természetesen az anyanyelvet, és ebből szerencsére nekem kettő is jutott: a beszélt nyelv és a zenei. Mindkettőnek szerelmese vagyok, és egyiket sem cserélném el semmi áron. A beszélt nyelv gazdagsága életem egyik fő örömforrása. Nem világnyelv, de az én világom nyelve. Zenei anyanyelvem a munkaeszközöm vagy inkább munkatársam. Bartók és Kodály jóvoltából világnyelv lett a magyar zene. Zenei hangsorunk, a pentatónia a legsötétebb fájdalomtól a legvakítóbb fényességig minden árnyalat kifejezésére képes. Bartók mondta: mi a természet szerint alkotunk, hiszen hangrendszerünk, mint az aranymetszés, a jó kialakulását segíti, a rossz létrejöttét pedig nehezíti.
– Kik voltak magyar házi szentjei, akiknek a tanításán nevelkedett?
– Életem legnagyobb emberi, erkölcsi s művészi példaképe Kodály Zoltán. Pedagógiája, élete, személyes példája olyan szegletkő, melyre generációk általános, univerzális nevelését építhetnénk. Feltételes módban, sajnos, vagy talán már úgy sem. Napjainkban egyre inkább szembesülnünk kell a riasztó jelenséggel, hogy az oktatáspolitika csaknem zene nélkül képzeli el az ifjúság nevelését. A XXI. század hajnalán bekövetkezett egy újabb gyalázat: Kodály neve nem szerepelt a Nemzeti alaptanterv zenei nevelésről szóló fejezetében. Megkockáztatom a kijelentést, hogy nem csak a zenei nevelést kellett volna nevével fémjelezni…
*
– Miközben zeneszerzői életműve – akárcsak az irodalomban Máraié – diadalútját járja. Lehet, hogy a pedagógiai, ember- és nemzetnevelő életművet a XX. században felejtettük? Pedig a kiművelt emberfő, a teljes életet élő ember egyre égetőbben hiányzik jelenünkben.
– Nem csak szűkebb hazánkban, civilizációszerte. Hogy korszerű is legyek: globális betegségről van szó. A modern kor egyik vívmányát, a kételkedés és tagadás szellemét szükségesnek érzem, de ne ez legyen az egyedüli, a domináns! Tagadni, nemet mondani az óvodás is tud. A fakultáció, a specializálódás elengedhetetlen. Mikrorészletekben tökéletesíthetjük magunkat. De aki csak egy vékony szeletet vizsgál a teremtett világból, legalább annyit el is mulaszt! Én ezt az igényt Kodálytól tanultam. A Kodály-tanítványok életfogytig tanulásra ítéltettek. Csak az maradhatott meg a közelében, aki megfelelt a hihetetlenül magasra állított mércének, és hajlandó volt kapott talentumaival a legjobban gazdálkodni. Amit tett, jól tette. Tőle tanultam a legtöbbet.
– Kik jelentettek még életre szóló iránymutatást?
– Németh László, a zseniális író, a tudós gondolkodó, a szenvedélyes pedagógus szívem mélyén Kodály Zoltán mellett van. Orvos volt, nem csak biológiai értelemben. Az ország, a nemzet kórfolyamatait észlelte, diagnosztizálta, és terápiai javaslatokat adott. Az 1973-as Sámson operai bemutató műsorfüzetének előszavába írt soraiból idézek: „Bárcsak ez az opera is hirdetni tudná a magyar irodalom és a zene együtt lélegzését. Talán a zene szava által felerősítve hordozni tudja majd megküzdött gondolatainkat.” Tanítómesterem, Farkas Ferenc zeneszerző láthatatlanul ott ül a zongorámnál. Érzem, ma is rajtam tartja szemét és fülét. Utolsó találkozásunkkor, a művészeti akadémián mondott megrendítő szavai felejthetetlenek: „Mindig ki akartad meszelni az eget, pedig nem lehetséges… – és hozzátette –, de jó, hogy megpróbáltad…” Nagy Gáspár hajlott korom legnagyobb ajándéka volt. Az égből kaptam őt, kár, hogy az ég oly korán hívta vissza. Klasszikussá vált költészete a reménységet hirdeti: „kívül és belül: / poklosan örvényült, háborult világ, / de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”
– Mondjon még verssort, amelyet az idei Szent István-ünnepen fontosnak tart!
– Ady-vers-idézetek gyakran kísértenek, és ellenállhatatlanul tolakodnak elő emlékezetemben. Napjainkban újra rám nehezednek, s ilyen Ady-sorok környékezik meg elalvás előtti perceimet: „Itt nem lehet szépet álmodni”; vagy: „álmodj, ha még tudsz, álmok álmodója”; „Idegen fiad. Daltalan tájra megy”, és így tovább.
– De hiszen önt mindig elkerülte a pesszimizmus, a depresszió.
– Hetvennyolc évesen nem tudok már magamnak sem hazudni, ezért bevallom: sok mindent nem így képzeltem. Szerettem volna „teljes életet élni”, s erre csak Füst Milán Zsoltárának egyik sorával tudok ma válaszolni: „Megadod majd, megadod máskor…” A költő mély hitről tanúskodó gondolatával biztatom magamat és olvasóinkat is, mert sokszor úgy érzem, hogy már csak Isten segíthet és adhat útmutatást. Babits írja a Szimbólumok (stanzák) versciklusának első darabjában, a Ne mondj le semmiről címűben: „Isten művét rongálja bármi rontás, / meghalni bűn, ne mondj le semmiről: / minden vágyad az Isten szava benned / mutatva, hogy merre rendelte menned.”
– Az idei augusztus 20-a Szokolay Sándornak milyen ünnepet hoz?
– Tizenöt éve Sopronban élek, és jól érzem magam a hűség városában. Sopron többek között arról is nevezetes, hogy itt augusztus 20-a kétnapos ünnep. Már az államalapítás vigíliáján, 19-én elkezdünk ünnepelni. Ez ugyanis a sopronpusztai határáttörés évfordulója. Az idén van kerek húsz éve annak, hogy megrendezték a páneurópai pikniket, azt a rendezvényt, amely kapcsán néhány száz keletnémet Ausztriába menekülhetett. Az ünneplésnek már szép hagyományai vannak, az egyik ezek közt az Európa-koncert a fertőrákosi barlangszínházban. Itt minden évben elhangzik Beethoven IX. szimfóniája, nemzetközi előadógárdával. Az idén a város felkérésére zenekari művet komponáltam, nyitányt természetesen, hiszen a határ húsz éve szerencsére kinyílt, mi több, azóta is nyitva van, már-már el is tűnt.
– A kenyérrel kezdtük beszélgetésünket, fejezzük is be ezzel! Mégpedig arra utalnék, hogy Jézus többször kenyérnek nevezte önmagát. Mi ennek a jelentése?
– Csodálatos kenyérszaporításai az oltáriszentség kinyilatkoztatásának előképei. Az utolsó vacsora alkalmával kenyérnek nevezi önnön testét, amelyet az emberekért áldoz. Amikor az apostolok a feltámadott Krisztussal találkoznak, a kenyér megáldásáról és megtöréséről ismerik meg. Ez a gesztus a keresztyén állhatatosság szimbólumává lett. Szent István, az állhatatos, a zseniális uralkodó bizalommal fordult Istenhez, amikor imájában kenyeret kért tőle nemzete számára. Kenyeret, amely az életet, a bőséget, a jólétet jelképezte. A megtérést, a honra találást.
Európa-bajnokság
Cucurella szelleme? Hajhúzásért piros lap és az év védése a női Eb rangadóján + videó
