MI A MAGYAR?

[…] Az egész napot feszült várakozásban töltöttük. Késő este jött vissza a két úr egészen leverten. Bezerédy tompa fájdalommal mondá: „Mint hajó büszkén feszülő vitorlákkal indultunk el, mint hajóroncs tértünk vissza. Minden elveszett! Görgey leteszi a fegyvert és megadja magát: hol és hogyan, bizonytalan.” A hangulat, melyet e hír minden jelenvoltra tett, vigasztalan volt. Ekként lelkileg és testileg kimerülten tértünk nyugalomra, nem sejtve, mily vészterhes eseményre ébredünk holnap.
Miután a házban és körülötte egész éjjel minden nyugtalan volt, még napfölkelte előtt talpon voltam. Midőn a terrászra léptem, egy egész tábor közepén találtam magam. Mindennemű számos csapat vonult el a ház előtt az országúton legszebb rendben, csendesen és ünnepélyesen, a városon kivül fekvő vásártér felé, hol e nap táboroztak. Egy óra mulva több törzstiszt jött föl, kik Görgey után tudakozódtak, ki azonban még nem érkezett meg. Ekkor tudtam meg, hogy Világos pihenő helynek van e perczben kiszemelve. Nem sokára négy ifjú futár jött a hegyen át a kertbe; követte őket egy négyes fogatú kis nyitott kocsi s egy hasonlóan négyes fogatú üveges hintó. Az elsőből magas, karcsú tiszt ugrott ki honvéd egyenruhában, feje tarka foulardkendővel bekötve, s miután engem futólag üdvözölt, rögtön az üveges hintó ajtajához sietett s gyengéd gondossággal egy öreg görnyedt alakot emelt ki abból, kinek ingadozó lépteit a terrászig támogatá, hol a gyorsan elkészített reggelizőasztalok álltak, melyek körül pár percz alatt a magyar hadsereg majdnem egész fényes táborkara foglalt helyet s falatozott jóízűen a hirtelen készített lakomából. – A magas, impozáns tiszt Görgey, s az általa támogatott roskatag aggastyán Csányi volt, az akkori közlekedési miniszter, kit pár héttel rá felakasztottak. Látszott rajta, hogy életfonala oly foszlott már, miszerint természetes úton is nemsoká egy jobb életbe szólíttatott volna. Mialatt a hosszú nélkülözéstől kimerültek a kávét és bort élvezték, Görgey egyik futára, unokaöcsém, Pásztory elmondá nekem, hogy el van határozva a mai napot itt tölteni s bevárni azon követeket, kik előző éjszakán Rüdiger tábornokhoz az orosz táborba küldettek. Görgey készakarva e pontot választotta ki a fegyverletételre; itt ugyanis az oroszoktól volt körülkerítve, kiknek azért akarta magát megadni, mivel meggyőződése szerint ezek győzték le s így csak ezek előtt akarta a fegyvert letenni. Menynyi ismerős és éveken át távol volt embert láttunk e tarka tömegben, mely itt környezett, fel- és ismét eltűnni, kikkel e végzetes napokban aztán sohsem találkoztunk többé. Mindnyájan mélyen elszomorodva és lesújtva látszottak; mind érezte a végzetes percz ólomsúlyát, mely kérlelhetetlenül feléjök közeledett. 10 óra tájt érkeztek meg a követek: Pöltenberg tábornok, Bethlen Gergely gróf ezredes és Beniczky Lajos. Aggályos feszültséggel kérdé mindenki a megadás föltételeit s a szomorú és teljesen váratlan feleletet nyeré: semmi föltétel, de föltétlen megadás a czár nagylelkűségében való bizalommal. Pöltenberg hozzátevé, hogy midőn Rüdiger gróftól kérdezé, miben áll ama biztosíték, hogy Ausztria adott szavát megtartandja, ez azt felelte: „Ausztria gyengeségében”. A követeket az oroszok a legnagyobb kitüntetéssel fogadák s általában annyi tiszteletben és rokonszenvben részesültek, hogy ha nem is elégedetten, de ama megnyugvással tértek vissza, miszerint nemes ellenséggel állnak szemben. Augusztus 12-én dél felé volt, midőn az első oroszok bevonultak Világosra. Nagy csődület előzte meg őket, miután az elvakított nyers oláh nép azt hitte, az oroszok azért jöttek, hogy őket jogaikhoz segítsék s az urak jószágait köztük elosszák.
(Részlet Bohusné Szögyény Antónia korabeli naplójából. In: Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története, 1894–1898)