Az ördög szántóföldje

A Doberdó, a ma Olaszországhoz tartozó sziklás fennsík neve kilencven éve ivódott bele a hazai köztudatba. Az első világháborúnak e kopár, békében is nehezen járható hadszínterén jórészt magyar ezredek fogták fel a szövetségesből ellenséggé vedlett olaszok váratlan támadását, majd több mint egy éven keresztül oltalmazták itt a birodalom határát. A nagy háború többi frontjához hasonlóan erről is számos írás szólt az eltelt évtizedek során, de egy most megjelent munka a maga regénybe illő történetével mindenképpen új színt hoz a magyar tájtól anynyira idegen földön, az Alpok karsztvidékén lejátszódott régi históriába.
Kis kápolna áll egy parasztház udvarán a doberdói Visintiniben. Kilenc évtizeddel ezelőtt magyar katonák emelték a mindennapi harctéri pokolból Istenbe kapaszkodva, de felszentelése már elmaradt. Időközben a Monarchia hadereje feladta állásait, s utána a magyar katonasírokkal együtt az elesettek emlékét mélyen tisztelő olaszok vigyáztak rá. Avatása csak jóval később, ez év májusában történt meg, amikor az utókor főhajtásaként az előttük járt generációkkal sorsközösséget vállaló civil szervezetek összefogásával felújították az épületet. Tartalmas könyv is napvilágot látott ebből az alkalomból a néhai kápolnaépítő magyarok és sorstársaik emlékére.
A számos új kutatási eredményt is közreadó munka a helyőrségeik szerint számba vett magyar ezredek katonáinak történetén keresztül mutatja be e sziklába vájt, a vésztől alig védő gödrökben meghúzódó kizökkent világot. A Doberdó kövei között a néha egymással összekeveredve lapuló ellenfelek gyakran a középkorból visszahozott fegyverekkel, bakancsszeges fabuzogánnyal, késsel, ásóval pusztították egymást, s itt természetesnek számított, hogy rendszeresen kifényesítették a más építőanyag híján a sáncba falazott elesett olasz katona bakancsát. Nehogy elhanyagolt lábbelije miatt küldje vissza a jámbort a földi pokolba az Úristen. Naponta robbantgatták fel egymás alatt sziklába vájt odúikat a szemben álló katonák, és közben a harctér közepén álló, ma a szegedi múzeumban található, golyózáportól elpusztult fa hazaküldésével üzentek az otthoniaknak.
A nyolc alakulat, a budapesti 1. honvéd gyalogezred, a debreceni 3. honvéd gyalogezred és 39. gyalogezred, a karánsebesi 3. gyalogezred, a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred, a szegedi 46. gyalogezred, a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred és a temesvári 61. gyalogezred itteni történetét számba vevő munka a Doberdó részletes leírásával és a területén folyó katonai események ismertetésével kezdődik. Szól egyúttal az olvasók jelentős részének ismeretlen múlttá vált osztrák–magyar haderő felépítéséről, külön bemutatva a magyar történelemben is jelentős szerepet betöltő József főherceg parancsnoksága alatt itt szolgáló VII. hadtestet. Ezredeinek parancsnoki lajstromát olvasva olyan legendás nevekkel találkozhatunk, mint később a székely hadosztály élén a végsőkig ellenálló Kratochvil Károly ezredes vagy báró Lukachich Géza, Budapestnek az őszirózsás forradalomkor hivatalban levő utolsó városparancsnoka. E kötetet forgatva magáról József főhercegről is számos vonással árnyaltabb képet kapunk a köztudatban élő változatnál.
A korabeli események leírását magának a kápolnának napjainkig húzódó története zárja. A Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnoksága, könyvkiadók, baráti körök, a Magyar Honvédség vonzásköréhez tartozó olyan szervezetek, mint például a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezete, az egykori ezredek helyőrségi városainak mai vezetése, vállalatok által támogatott könyv jórészt a Hadtörténeti Intézet és Múzeum anyagából származó, rendkívül bőséges kép- és térképanyagot is közöl, melyet az eredeti helyszíneken napjainkban készült, az egykori harcok nyomait ma is láttató felvételek tesznek élővé.
(Pintér Tamás–Rózsafi János–Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében. Hibernia Nova Kiadó–Zrínyi Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 3980 forint)