Széplaki anziksz

Az idén egy napot töltöttem a Balatonnál. Ezt nem panaszként mondom, ma már nem is igazán szeretem a tavat, ellepték az emberek, főként a nagyobb városait, Siófokot, Füredet, Keszthelyt… Kaposváron volt dolgom másnap reggel, gondoltam, majd megalszom valahol. Széplakra esett a választásom, nosztalgia fűz ide, de annak már sok évtizede…
Sétálok a széplaki főutcán, a lassan fáradó nyár nyomait lesem, benne az embereket. Kora este van. Dugig a sarki bisztró, seregnyi jámbor német sorjázik a sörcsap előtt, egy másik sereg – ők már hangosabbak – a bejárat melletti asztaloknál kurjongat. Éljen a magyar tenger, proszit!
A pultoskisasszony látnivalóan fáradt, hol van már a májusi lendület, a júniusi tűz… Randa zenegép dübörög valahonnét. Déltől hajnalig állandóan dübörög, az egész déli part májustól augusztusig egyetlen nagy robaj. Szörnyű, de az itt lakóknak meg kell tanulniuk ezzel élni. A hattyúk és a sirályok már megtanulták, nekünk is menni fog.
Keszeget majszolok. A Balatonnál keszeget kell majszolni, hát persze. Nem igazán jó a hal, viszont drága, tele van szálkával, mégis… Sötétedésig sétálok minden cél nélkül. A partnál van a végállomás. A víz még a régi, a csillagok is. Csak a dübörgést ne hallanám…