Társulati ütközet a Momentánban

Hetedik évadjához érkezett a jelentős rajongótáborral rendelkező, immár állandó helyen játszó improvizációs színház, a Momentán Társulat. Szezonnyitó előadásukban új elemeket bevetve a spontán párbajjal kísérleteztek nagy közönségsiker mellett.

A spontán dolgok sikerülnek a legjobban – a világos alapvetés a társulat oktatást ajánló oldalán olvasható, s nyilván meghatározója a színpadi fellépéseiknek is. A mostani, párbajnak hirdetett előadás újdonság a tagok számára, s ez vissza is tükröződött a némiképp diákos izgalmon. A pódiumon nagy vehemenciával mozgó, a Fábry Sándort Szepesi Györggyel elegyítő, csikófrizurás műsorvezető kimeríthetetlen energiával tartja össze a kétrészes produkciót. Az effektek a tévévetélkedők világát, a spontán jelenetrészletek pedig a különböző horror-, sci-fi-, thriller- és délutáni szerelmes sorozatok hangulatát idézik. A közönségnek hamar leesik a tantusz, s a görbe tükröt látva olykor könnyed derűvel, olykor vaskos kacagással azonosul a gagyi fölött kimondott ítélettel. Ám a párbeszédek hamar megszakadnak, s már rég egy másik történettöredék derekán is túl vagyunk, mire az ember felocsúdik a korábbi élményből.
Őszintén be kell vallanom, hogy az improvizációs színháznak ez a formája távol áll tőlem. A pódiumra kerülő, eredetileg belső használatra javallott szituációs gyakorlatok érdektelenek, leginkább a társulat tagjai számára felemelők. Ennek nyilván ellentmond a közönségsiker: a nézők tömött sorokban vonulnak az előadásokra, s egyébként a megfelelő tehetséggel rendelkező színészek is mindent megtesznek. Ez persze nem kifogásolható. Ugyanakkor a társulatnak tudnia kell: hosszú távon az ismétlődő viccek, az egyre inkább rutinból letudott improvizációk lassú agóniához vezethetnek. A még pályakezdőknek számító, a bölcsészkarról és Földessy Margit színészképzéséről érkező fiatalok számára a legjobb talán egy intellektuális félfordulat lenne. Nem kellene túl sokat tenniük ahhoz, hogy a nézők több szellemmel, kissé mélyebb megoldásokkal találkozhassanak a Momentán estjein.
Hiányérzetem másodsorban a befejezetlenségből fakadt. Kétségtelenül magasabb foka lehetne a szeánsznak, ha végigmenve egy jelenetsor szálain, dramaturgiailag lezárt történeteket alkotnának estéről estére a színészek esetleg a közönség közreműködésével, esetleg néhány meghívott drámaíró egymást olykor felülíró segítségével. Ez az, ami hiányzik, ha a műfajt nézzük, országosan is. A párbaj ebben a formájában, mint ötlet nem vált be. Több szellem, de ugyanilyen lendület a társulatot feltehetőleg nagyobb reményekre jogosíthatná.
(Évadnyitó ütközet. Momentán Társulat.)