Rettenetes dolog kimenni egy színpadra,
az ember alig várja mégis…!
Úristen, hányszor mászkáltunk folyosókon
idegesen föl s alá
dalfoszlányokat motyogva magunk elé
előadás előtt 20 perccel!
És hányszor mászkáltál ugyanígy
egyedül! Hogy csak a gitárod
volt a társad.
Örülök, hogy társad lehettem
azokban a fantasztikus „Levél” kalandokban,
készíteni jó volt, előadni még jobb,
csak előtte rettenetes, ülni az
öltözőben. Épp nagy szorongással
teli csöndben, és mondod,
„Zrínyi és Frangepán
a siralomházban” – persze dőlünk a nevetéstől,
de aztán megint a rettentő
feszkó, aztán menni kell
ki a színpadra, ahol nyolc-tíz
perc után csak a hangok,
képek és történetek röpködnek,
ha épp tudnak repülni, és
hála a teremtőnek sok olyan
alkalomban volt részünk, amikor
tudtak!
Mit is mondhatnék?
Semmit! Hallgatnék! De
hallom és látom, hogy
arra biztatsz, mégis beszéljek,
mondjam így, akár újságnak is,
tehát mondom: mérhetetlen
mennyiségű képet, hang-zenét,
történeteket hagytál
magad után konkrétan,
és még többet a fejekben és
szívekben! Nekem mindenképp
nagyon sokat adtál: nagy-nagy
szabadságérzést egy szellemileg
lefojtott korban, humort,
mosolyt, vigaszt, nevetést,
testvéri érzést: és itt jönnek a
végtelen képek, történetek,
teraszok, hosszú beszélgetések,
nevetések, nagy konfliktusaink,
tévedéseink, az előadások,
a családok, az indián, a
létezés romantikus arca!
Szerelem, barátság,
élet és halál… épp itt tartunk.
Te már jobban látod,
Isten Veled, Tamás!
János
Másik János
