Szomorú, hogy a magyar sajtó tekintélyes hányada úgy vett át egy olasz hírügynökségi hírt, hogy az első olvasásra is nyilvánvaló valótlanságot tartalmazott. A holokauszt tragédiája része a magyar történelemnek, így nem igényelne különösebb műveltséget, hogy tudja valaki: Szálasiék 1944. október 16-án hatalomra jutott náci bábkormánya idejére már lezajlottak a tömeges deportálások. A nácik és a nyilasok ezután más embertelen és gyilkos módokon léptek fel a zsidóság ellen, további tízezrek halálát okozva. A több mint négyszázezer vidéki zsidót még a német megszállás, 1944. március 19. után felállított, Sztójay-féle quislingkabinet alatt deportálták május 15-től július elejéig, amikor Horthy Miklós kormányzó leállíttatta az SS irányítása és felügyelete alatt zajló akciót.
A vatikáni brit küldött, D’Arcy Osborne külügyminiszterének címzett 1944. november 10-i leveléről szóló ANSA–MTI-hír tele van olyan pontatlanságokkal, amelyek eleve kétségessé teszik a hitelességét. Lehetetlen, hogy az évek óta a Vatikánban szolgálatot teljesítő diplomata ennyire tájékozatlan lett volna a magyarországi helyzetet illetően. Az sem volt világos a hírügynökségi tálalásban, hogy miután 1944. július 5-én a szövetségesek már kisöpörték az Örök Városból a nácikat, miért kellett volna külön kapacitálni a pápát a zsidókért való szóemelésre. Továbbá miért kellett volna óvatoskodnia XII. Piusnak a szövetségesek biztonságában, hogy ha fel is emeli a szavát a zsidók érdekében, mindenképpen névtelenül teszi? Miért lett volna ilyen visszahúzódó az a XII. Pius, aki közbenjárt már 1944. június végén – amikor még Rómában tomboltak a németek – Horthy kormányzónál a deportálások leállítása érdekében? És miért 1943-ban gondolkodott volna inkább az oroszok által a balti népek és a lengyelek ellen elkövetett erőszakos cselekmények elítélésén, amikor már 1939–41-ben lezajlottak ezek a szovjet háborús bűnök? Miért zárta volna ki az egyik elítélés a másikat?
Rendszeres bírálat a hitleristáknak
Gergely Jenő, a közelmúltban elhunyt kiváló történész már 1981-ben, a Históriában kimutatta: XII. Pius karácsonyi beszédeiben rendszeresen bírálattal illette a hitleristákat. Ez különösen 1943-ban volt bátor cselekedet. Akkor emlékezett meg szimpátiával a szövetségesek erőfeszítéseiről, amikor még a nácik foglya volt a szeptember 13-tól német fegyveres őrség által körülzárt egyházi miniállamban. Csak 1944. július 5-én nyerte vissza teljes mozgási szabadságát, amikor bevonultak a szövetségesek Rómába. Imával mondott hálát a felszabadulásért Istennek a Szent Péter téren. A professzor már harminc éve kifejtette: a kutatók többsége azt állítja, hogy XII. Pius a fasizmus ellen valóban felemelte a szavát, s ő osztja ezt az álláspontot.
Aztán megoldódott a nagy titok, miért a sok furcsaság az ANSA-anyagban. Kiderült: Olaszországban is vihart kavart a híradás, amelyre építve két lap, a La Stampa és a Corriere della Sera is vérbe mártott tollal esett neki a pápaság intézményének a XII. Piust érő vádakon keresztül. A történelmi abszurditások oka ugyanis az, hogy a két „történész”, Giuseppe Casarrubea és Mario Cereghino az ordas hibák egész sorozatát követte el antiklerikális buzgalmában. Ez D’Arcy Osborne esetében úgy foglalható össze: lényegében semmi sem igaz az általuk leírtakból. Egész pontosan mindennek az ellenkezője: a szentatya a levél tanúsága szerint mindenben osztotta 1944 őszén Osborne aggodalmát és felháborodását a náci ipari méretű, addig elképzelhetetlen kegyetlenségű tömeggyilkosságokkal, a zsidóság elleni leszámolással kapcsolatban.
Ha lehet, még meredekebb hamisításokat követtek el a bulvártörténészek a másik, ANSA által hivatkozott dokumentum esetében. Hírük úgy szólt: Harold Tittman, a Szentszék mellé akkreditált küldött táviratában arról értesítette Washingtont 1943. október 19-én, találkozott a pápával azokban napokban, amikor a római gettót felszámolták és az olasz zsidókat deportálták. „A szentatyát azonban ez láthatóan nem indította meg.” A római zsidók deportálását a sikertelen olasz kiugrási kísérletet követő német megszállás után 1943. október 16-án kezdték meg a nácik. Márpedig különös, hogy valaki egy háromnapos eseményt egy 1943. október 19-i táviratban „azokban a napokban”-ként emleget. Ugyanilyen életszerűtlen, hogy egy idegen állam követe előtt antiszemita színezetű megnyilvánulásokra ragadtassa magát az egyházfő. A pápa kommunista bandákat említett volna 1943 őszén, s ezalatt állítólag az ellenállókat értette. Csakhogy a kommunisták egészen bizonyosan nem „tanyázhattak” Róma környékén, mivel a Wehrmacht ezt nemigen tette lehetővé.
Stílszerűen fogalmazva, a Tittman-rejtély ügyében is felszállt a fehér füst. A Zenit római internetes portál által megkérdezett tudós botrányos baklövésekre irányította a figyelmet. Tittman tudniillik a római zsidók deportálása előtt találkozott a szentatyával. Vagyis a pápa azért nem háborodhatott fel a deportáláson, mert az akkor még nem történt meg. A két „kutató” elnézte a keltezést, és 14-e helyett 19-ét olvastak. A tévedések és csúsztatások vígjátéka azonban még itt sem ér véget. A két zseni olyan dokumentumot tárt szenzációs felfedezésként a világ elé – mint pápai antiszemita corpus delictit –, amit 1964-ben már kötetben publikáltak. Elég lett volna tehát, ha fellapozzák a könyvet. Ami pedig a kommunistákat illeti, nem volt alaptalan a pápa aggodalma. XII. Pius ugyanis attól félt, ha valami merényletet követnek el, csak arra lesz jó, hogy ürügyet szolgáltassanak a németek lakosság elleni véres megtorló akcióihoz. Ez 1944 tavaszán be is következett, amikor a nácik tíz-tíz ártatlan polgári lakos kivégzésével bosszultak meg minden megölt német katonát. A sietség lehetett az oka annak is, hogy alaposan meggyűlt a baja a helyesírással az ANSA és a bulvárlapok bértollnokainak. Matteo Luigi Napoletano professzor a Vaticanfileson tévedések egész arzenálját pellengérezte ki. E tekintetben az MTI sincs lemaradásban: az egyik önjelölt történész nevét nem sikerült helyesen leírniuk. A Zenit emlékeztet: két éve már hasonló szarvashibákkal vétette észre magát a páros ugyanebben a témakörben, ezért mostani ténykedésük nem váratlan.
Mindent megtett a zsidóság megmentéséért
A tények tehát azt bizonyítják: XII. Pius lehetőségeihez mérten mindent megtett az európai zsidóság megmentéséért. Jellemzően még a pápát kritizáló történészek is elismerik, hogy a budapesti pápai nuncius, Angelo Rotta rendszeresen bátran exponálta magát a magyar zsidóságért – más katolikus egyházi személyekkel együtt. Randolph L. Braham is dicséri Rotta erőfeszítéseit. Márpedig nehezen képzelhető el, hogy elöljárójával történő egyeztetés nélkül foglalt volna állást és járt volna közben a magyarországi üldözöttek érdekében. D’Arcy Osborne jelentéséből is kiderült: a szentatya már 1944 májusában, a deportálások előtt tiltakozott a zsidók elleni intézkedések ellen. Nem véletlen, hogy mérvadó tudósok méltatják a pápa háború alatti tevékenységét. Bibó István a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című művében írja: „1944 nyarára már mindezekről meglehetősen világos kép kezdett kialakulni mind a hatóságok, mind a magyar közvélemény előtt, s körülbelül egyszerre futott be a kormányhoz a svéd király, a pápa és a magyar egyházak intervenciója a deportálások beszüntetése iránt.” Az Auschwitz-albumban Israel Gutman leszögezi: a Vatikán figyelmeztetése is oka volt a deportálások leállításának július 7-én. Romsics Ignác a Magyarország története a XX. században című könyvében XII. Piust szintén a tiltakozók közt emeli ki, Svájccal, Svédországgal, az angol királlyal, az amerikai elnökkel egy sorban. Braham, a bukaresti születésű professzor a deklaratív kiállást hiányolja. Azt rója fel a pápának, hogy „csak június végén, tehát azután küldte el saját kérését Horthynak, hogy a svájci és svéd sajtó leleplezte Auschwitz és a magyarországi deportálások borzalmait”. Ezzel viszont saját korábbi vádját is cáfolja, mely szerint Horthy Miklós és a pápa tudott a deportálások valódi, megsemmisítő céljáról, hiszen elismeri: a sajtóból szereztek tudomást a szörnyű igazságról. Az Auschwitz-album értékelését autentikusnak fogadhatjuk el: a magyar zsidók többségének sem volt fogalma arról, micsoda veszéllyel néznek szembe. Két szökött auschwitzi rab beszámolója rendelkezésre állhatott volna, ám a zsidó tanács ezt sokáig nem osztotta meg sem saját népével, sem a kormányzóval, sem egyházi vezetőkkel.
Rossz fényt vet Braham szaktudására, hogy szerinte a nácibarát erők és SS-partnereik azért törekedtek buzgón a végső megoldás végrehajtására, mivel „az idő nagyon sürgette őket, mert a Vörös Hadsereg gyorsan nyomult előre a Kárpát-medencében”. A szovjetek csak hónapokkal később, a románok augusztus 23-i kiugrása után, szeptemberben kerültek belül a Kárpátokon.
Az SS kizárólagos jogai
A nácik tényleg nagyon fontosnak tartották a magyar zsidók likvidálását. Az Auschwitz-album emlékeztet rá: Magyarország volt az egyetlen, ahol Eichmann személyesen irányította a Sonderkommandót. Gonda László is hangsúlyozta A zsidóság Magyarországon 1526–1945 című könyvében: az SS Obersturmbannführer a magyar kormánytól függetlenül, kizárólagos intézkedési joggal tevékenykedett. Israel Gutman arról is megemlékezik: Eichmann a vasutat sürgette, nem tudnának-e több vonatot adni, mert Himmler, a birodalmi kormányzó követelte, hogy a „magyar hadműveletet” a lehető legnagyobb sebességgel hajtsák végre. A nácik éppen azt akarták megbosszulni, hogy Magyarországon a zsidó–keresztény együttélés megvalósult az 1919-es kommün negatív hatásai és az antiszemita jelenségek ellenére. Pontosan azért kellett lecsapniuk a magyar zsidókra, mert veszélyesnek tartották, hogy integrálódtak a magyar társadalomba, gazdaságba, kultúrába, gazdagítva azt. Az Auschwitz-album úgy fogalmaz: „A német megszállás előtt a magyarországi zsidók jobb helyzetben voltak, mint a német érdekeltségi körbe tartozó többi országban élők, mert megtarthatták – ha korlátok között is – személyes szabadságuk egy részét. A zsidó menekültek – 15-20 ezren biztos lehettek – menedéket találtak Magyarországon.” XII. Pius nem látta értelmét a teátrális kiállásnak. Ehelyett zsidók ezreit bújtatta, s támogatta a föld alatti antifasiszta kereszténydemokrata mozgalmakat. Vajon hány embert tudott volna megmenteni Wallenberg, ha a nácikkal való nyílt konfrontációt választja? Avner Salev, a Jad Vasem intézet vezetője tavaly bejelentette: olyan, eddig titkos iratokat kaptak a Vatikánból, amelyek tanúsítják, a pápa utasította a kolostorokat, fogadják be az üldözött zsidókat.
Gergely Jenő szerint a pápa a német katolikusokat is félthette. A nácik ugyanis azokon álltak bosszút, akiken a tiltakozók segíteni akartak. A holland püspökök protestálását ezer zsidó származású keresztény meggyilkolásával torolták meg. Braham nem értette, hogy a nyilasok a védett, vatikáni, svéd vagy svájci menlevéllel rendelkező zsidókkal szemben még brutálisabban léptek fel. Gonda László kötetéből kiderül a válasz. Az izraeli Nordau-díjas történész leírta: a nyilas kormány először még tárgyalt a védett zsidókról, engedélyezte a menlevelek kiadását, mert azt remélte, elismerik őket külföldön. Később nyilvánvalóvá vált, hogy ez lehetetlen, így még inkább kitöltötték haragjukat a menlevéllel rendelkezőkön. A vatikáni, svéd, svájci házak nagyobb veszélyben voltak az újlipótvárosi nemzetközi gettóban, mint a papíron kiszolgáltatottabb erzsébetvárosiban. A nácik az olasz népen, illetve az európai keresztényeken álltak volna bosszút, ha a pápa még radikálisabban emeli fel szavát.
A budapesti zsidók megmenekülése sajnos csak ideiglenes volt. A náci-nyilas hatalomátvétel után a különítményesek rendszeresen gyilkos pogromokat rendeztek. A nyugati határra vezényelt halálmenetek áldozataival együtt az eredetileg kétszázezres budapesti zsidóság további tízezrei vesztek oda 1945. február 13-ig, Budapest ostromának befejezéséig. Összességében a mintegy nyolcszázezres magyar zsidó közösségnek nagy része mártírhalált halt a náci tömegpusztítás következtében. Romsics Ignác írja: a balti, a lengyel, a cseh, a szlovák, az osztrák területektől eltérően, ahol az ott élő zsidók mintegy 90 százaléka meghalt, a magyar zsidóság összvesztesége így végül nem emelkedett a kétharmad fölé. Hozzátehetjük: ebben szerepet játszott, hogy a kormányzó – a keresztény egyházak támogatását bírva – sokáig dacolt Hitlerrel, aki emiatt többször dührohamot kapott. Israel Gutman is megemlíti, hogy Horthy 1943. áprilisban azt mondta Hitlernek Klessheimben: a zsidókat már kiűzték korábbi gazdasági pozícióikból, ennél tovább nem kíván menni, nem kívánja elpusztítani őket. Azt is megjegyzi: „A Horthy-rezsim komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy kordában tartsa az ultranacionalista erők szervezkedését és ideológiai térnyerését.”
A szovjet megszállás újabb mérhetetlen szenvedést hozott a lakosságra, így a hazai zsidóságra is. Jelképes, hogy a legnagyobb zsidómentőket, mint Raoul Wallenberget, Apor Vilmos püspököt a régi antiszemita, „pogromos” hagyományokat ápoló oroszok gyilkolták meg. Ez ellen XII. Pius éppúgy nem tehetett semmit, mint ahogy a holokausztot sem akadályozhatta meg. Az MTI-nek viszont nem szabadna beszállnia abba az ízléstelen, XII. Pius ellenes kegyeletsértő, lejárató hazugságkampányba, amelynek valódi célpontja a keresztény egyház.
origo.hu
„Telefonozott az úszómester” – megszólalt a Palatinus tragédia szemtanúja
