Mesterházy, a hamis tanú

Révész Máriusz ugyanezen lap hasábjain publikált írásában (Különb-e Mesterházy Hagyónál?, 2010. február 3.) Mesterházy Attila szocialista miniszterelnök-jelölt Zuschlag-ügyben játszott szerepét vizsgálja és arra a következtetésre jut, hogy a legújabb MSZP-s kormányfőaspiráns ez ügyben tett nyilatkozatai a legjobb indulattal is életszerűtlenek.
Mint az köztudott, Mesterházy Attila az Ifjúsági és Sportminisztérium politikai államtitkára (Gyurcsány mögött a második ember) volt a Zuschlag János és társai ellen folyamatban lévő büntetőeljárás vádbeli időszakában, amikor a volt szocialista képviselő és ugyanazon párthoz kötődő vádlott-társai fiktív civil szervezetek által beadott pályázatok révén, jogosulatlanul szereztek állami támogatást a tárcától. Hogy ebben milyen szerepe volt Mesterházynak, arról eltérően vall az érintett, illetve a többi tanú.
A szocialista miniszterelnök-jelölt szerint semmilyen, mások szerint meghatározó, sőt döntő. Mesterházynak a Kecskeméti Bíróság előtt tett tanúvallomása szerint neki „sem a pályázati tevékenységgel, sem pedig az egyedi támogatási kérelmekkel kapcsolatban nem volt hatásköre.” Topolánszky Ákos, a tárca akkori helyettes államtitkára – arról, hogy felülírták-e a minisztérium politikai döntéshozói a szakma egyesületi támogatásokra vonatkozó javaslatait – a következőket nyilatkozza: „Olyan konkrét eset nem volt, hogy Gyurcsány azt mondta, ezt kivesszük, azt berakjuk, de Mesterházy esetében volt. Hogy Mesterházy mint politikai államtitkár folyamatosan csinálta, az egészen biztos.”
A két állítás együtt nem lehet igaz, az ellentét feloldhatatlan. Nem állnak rendelkezésünkre olyan tények, amelyek alapján eldönthetnénk, hogy Topolánszky vagy Mesterházy hazudott. Legfeljebb logikus feltételezéseket fogalmazhatunk meg. Topolánszkynak miért lenne érdeke Mesterházyra terhelő vallomást tenni, ha pedig mégis így járt el, akkor a szocialista politikus miért nem jelentette fel rágalmazásért, perelte be személyiségijog-sértésért? Mesterházynak nem feltétlenül kellett tudnia arról, hogy a Zuschlag-féle egyesületek mire fordítják a meghatározott célra elnyert támogatásokat, ezért még ha feltételezzük is Topolánszky állításának igazságát, az önmagában nem lenne elegendő bizonyíték ahhoz, hogy az MSZP miniszterelnök-jelöltje korábbi szocialista képviselőtársával újra egy padban üljön. Viszont egyértelműen bebizonyosodna, amit most is sokan sejtenek: Mesterházy saját pártszimpátiája alapján döntött közpénzek kifizetéséről olyan egyesületek részére, amelyek a segítségével elnyert támogatást magáncélokra elsikkasztották. Ez politikailag bizonyosan elegendő lenne ahhoz, hogy Mesterházy kövesse Hagyót a már az MSZP számára is vállalhatatlan szocialista politikusok bővülő listáján. Ezért Mesterházynak – szemben a valóban érdektelen tanúnak minősülő Topolánszky Ákossal – eminens érdeke lehetett letagadni saját szerepét a szocialista fiatalok bűnszervezetének vád szerinti pénzhez juttatásában.
A politikai és a jogi felelősség összekeveredése vagy szándékos összekuszálása állandó jelensége a magyar politikai élet vitáinak. A két eltérő felelősségi forma tudatos összemosására jó példa Mesterházy Attila, aki a legjobb indulatú feltételezés szerint is azért hallgatta el a valóságot a Zuschlag-ügyben, mert ha nem így tesz, az nyilvánvaló politikai felelőssége folytán miniszterelnök-jelölti ambícióinak végét jelentette volna. Így viszont, a bűncselekmény-sorozatról érdemi információval nem rendelkező tanúként úgy tesz, mintha valójában maga is csak áldozata lenne párttársa sikkasztásainak. Ha a büntetőjogi felelősségét nem vizsgálták, akkor miért vállalna ő politikai felelősséget azért, ami a saját tárcájánál történt. Ezért – nem zavartatva magát más tanúvallomásoktól – még a politikai felelősségét is tagadni igyekszik.
„Az a tanú, aki bíróság vagy más hatóság előtt az ügy lényeges körülményére valótlan vallomást tesz, vagy a valót elhallgatja, hamis tanúzást követ el” – ez az idézet már nem Mesterházytól, hanem a büntető törvénykönyvből származik, és a hamis tanúzás alapesetben öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő tényállását írja körül. (Btk. 238. § [1] bekezdése) Az nehezen vitatható, hogy az eljárás szempontjából lényeges körülménynek minősül, hogy az ifjú szocialisták fantomszervezetei által ellopott pénzek ügyében kitől származtak a szakmai javaslatokkal ellentétes politikai döntések. Aki tehát Topolánszky és Mesterházy közül valótlan vallomást tett, az a Zuschlag-ügyben korábban játszott szerepétől függetlenül bűncselekményt követett el.
Ezalól egy kivétel lehet: ha Mesterházy tudott arról, hogy Zuschlagék mire fordítják a vélhetően az ő politikai segítségével elnyert pénzeket, akkor esetében kizárt a hamis tanúzás, mivel „nem büntethető hamis tanúzásért, aki a valóság feltárása esetén önmagát (vagy hozzátartozóját) bűncselekmény elkövetésével vádolná.” (Btk. 241. § [1] bekezdés) Ahogy a vádlottnak a védekezése körében nincs igazmondási kötelezettsége, úgy ez a tanúra is igaz abban az esetben, ha a valóság előadásával bűncselekmény elkövetését ismerné be. Ha azonban Mesterházy e sajátosan kiérdemelt jogosultságnak nem kedvezményezettje, úgy továbbra is marad a kérdés: ki tanúzott hamisan?
Mielőtt azonban az igazság után áhítozók tömegesen rohannák meg feljelentésükkel a nyomozóhatóságokat, rögzíteni szükséges, hogy hamis tanúzásért mindaddig, amíg „az az ügy, amelyben a hamis tanúzást elkövették (alapügy) nem fejeződik be, büntetőeljárás csak az alapügyben eljáró hatóság feljelentése alapján indítható. Az ilyen feljelentés esetét kivéve a hamis tanúzás elévülése az alapügy befejezésének napján kezdődik” (Btk. 240. §). Ez tehát annyit jelent, hogy amíg Zuschlag János és vádlott-társai ügyében nem születik meg a jogerős ítélet, addig csak az első-, illetve másodfokon eljáró bírák tehetnek feljelentést hamis tanúzásért. A törvényi szabályozás nem ésszerűtlen: amíg egy ügyben a végső verdikt ismeretlen, addig könnyen válhat prejudikációvá egy tanúvallomás valótlanságának a megállapítása. Itt azonban két nyilatkozat közül az egyik nem lehet igaz, és aki valótlant állított, bűncselekményt követett el.
Itt érdemes egy pillanatra megállni, mert a hamis tanúzás ma már nem periferikus jelenség, mégis, a hazai bírói gyakorlatban csak a legritkább esetben fordul elő, hogy az eljáró bíró a hamis tanúzás miatt feljelentést tegyen. Ez a gyakorlat kifejezetten káros, mert hátráltatja a büntető igazságszolgáltatásnak a valóság feltárását célzó igyekezetét. A politikusok és a rendőrök gyakran úgy érzik, hogy az igazság elferdítése vagy valamely lényeges körülmény elhallgatása bocsánatos bűn, a bajtársiasság megnyilvánulása, nem pedig súlyos bűncselekmény. Nyilván ennek köszönhető, hogy a rendszerváltozás óta eltelt húsz évben rendőr rendőrre terhelő tanúvallomást alig tett. A 2006. őszi rendőri brutalitás miatt indult büntetőeljárások a legtöbb esetben az ügyészség által is megállapított bűncselekmények ellenére a vádemelésig sem nem jutottak el, vagy ha ez mégis megtörtént, akkor azért zárultak az ügyek felmentéssel, mert a rendőr tanúk semmire nem emlékeztek, vagy éppen egymással ellentétes vallomásokat tettek. Több alkalommal fordult elő, hogy a bíró a felmentő ítélet indokolásában is rögzítette, hogy a rendőr tanúk közül egyesek „nyilvánvalóan hazudtak”, ezt azonban teljesen érthetetlen és a bíróság tekintélye szempontjából káros módon soha nem követte bírói feljelentés – akár ismeretlen tettes ellen – a nyilvánvaló hamis tanúzás miatt.
A hamis tanúzásra való hajlandóság eltérő motivációval, de az egyre gyakrabban tanúskodó kormánypárti politikusoknál is megfigyelhető. A legtöbben közülük úgy érzik, hogy a valóság rendkívül sajátos formában történő ábrázolásának joga, amely a szocialista kormányzati gyakorlat szerves része (ettől való eltérés legfeljebb a nyílt hazugságok esetén tapasztalható), a bíróság előtt a törvény által igazmondásra kötelezett tanúként is megilleti őket.
Míg Gyurcsány cégügyében az ügyészség állapította meg, hogy az elévülés megakadályozza a büntetőeljárás megindítását, addig Mesterházy tanúvallomásával kapcsolatosan – bírói feljelentés hiányában – az elévülés csak a Zuschlag-ügyben hozott jogerős határozattal kezdődik majd. A jogerős döntésig még várni kell, de az elsőfokú ítélethirdetésre várhatóan március 31-én kerül sor, amely akár egy évtized körüli szabadságvesztést is hozhat a szocialista fővádlottaknak. 11 nappal később pedig a népítélet következik.

A szerző ügyvéd, a Szabadság Kör tagja