A konzervatív oldalon különösen értékesnek számít a múlt örökségének megőrzése, mégis létezik néhány olyan hagyomány, amelyről bizton lemondanánk. Az egyik ilyen könnyen feledhető tradíció a német nyelvű sajtó sajátosan elfogult magyarországi tudósításai, amelyekre még inkább ráerősítenek a választási kampányok idején. Ebbe a sorba illeszkednek a legutóbbi napokban a német és az osztrák sajtóban megjelent írások. Ezek a Bajnai-kabinet „reformjait”, valamint a Bécsbe látogató Bokros Lajos dicséretét zengték. Alig titkolva, hogy ha az okos szerkesztőségeken múlna, akkor bizony egyiküket tennék meg Magyarország miniszterelnökének az áprilisi voksolást követően is. Hiszen ha már Bajnai Gordon nem indul, akkor a Horn-kormány volt pénzügyminisztere az egyetlen nem populista politikus, aki képes lehet megállítani a Jobbik előretörését. (Azért az komoly újságírói teljesítmény, hogy úgy írjanak Bokrosról, hogy egy szót sem ejtenek jelenlegi futtatójának, az MDF-nek a viselt dolgairól.)
A segítő jó tanácsokra azért van szükség, mert a hálátlan magyarok nem értékelik e nagyszerű eredményeket és minden valószínűség szerint egy bizalmukat meg sem érdemlő politikai erőt, a Fideszt kívánják hatalomra juttatni. A látszólag gazdasági megközelítéseket tartalmazó írásokban – természetesen szigorúan a magyarok érdekében – további takarékosságot, újabb megszorításokat követelnek a leendő kabinettől. S az új varázsige, a populizmus elleni harc cégére alatt aggódnak a legnagyobb ellenzéki párt hatalomra kerülésének várható rémes következményeitől.
A német lapok ahhoz, hogy a meglévő előítéleteiket igazolni tudják, a tényeket nem csak saját szájízük szerint értelmezik, de a nyilatkozatok kiforgatásától sem riadnak vissza. A módszerre kiváló példa Josef Kirchengast a Der Standard február 16-i számában Populizmus táplálja a szélsőségességet című írása. Ahol azt állítja, Magyarország is könnyen juthatott volna Görögország sorsára, ha az MSZP 2009 áprilisában nem húzza be a kéziféket. S a csak nemes egyszerűséggel „független gazdasági szakemberként” emlegetett Bajnai Gordon nem lépi meg a szükséges megszorításokat. A 3,9 százaléknál is kisebb 2009-es költségvetési hiány miatt az ország gazdasági helyzete már nem is olyan súlyos. Ám a cikkben egy árva szó sem olvasható a Nemzetközi Valutaalap által 2008-ban adott hatalmas, az országot a pénzügyi összeomlástól az utolsó pillanatban megmentő 25 milliárd dolláros hitelről, vagy a mínusz 7,3 százalékos gazdasági visszaesésről (2009. III. negyedéves adat). Miként arról sem, hogy Bajnai Gordon nem 2009 áprilisában tűnt fel a magyar politikai életben. Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége óta szorosan együtt mozgott üzleti partnerével, s 2006-tól tagja volt kormányának is.
A szerzőt magyarországi kapcsolatai talán még nem értesítették arról, hogy most éppen nem aktuális a „Fidesz osztogatni akar” jeligéjű kampányvád. Sőt, még akár arra az aljasságra is képes lehet, hogy a nyugdíjkifizetéseket a gazdaság teljesítőképességéhez igazítsa. Mert valljuk be, ennyit jelent az MSZP által gerjesztett művita a svéd modellről. Kirchengast a régi brosúra alapján megírt cikkében azt állította, Orbán a közszolgálatban dolgozók 13. havi illetményének bevezetésére készül.
Mert bármennyire is gusztustalannak tűnik, a kormánypárti kampány alapjaiban a 2006-ost fogja legtöbb elemében megismételni. Egyrészt pimasz módon keverni kívánják a kormány és az ellenzék felelősségét. Lásd a mérhetetlenül primitív támadást a fideszes vezetésű, az ország adósságválságát állítólag okozó önkormányzatok ellen. Másrészt, miközben a kormány már régen pontosan tudja, hogy az idei költségvetés számai tarthatatlanok, ennek ellenére a kabinet tagjai és a szocialista képviselők vígan ígérgetnek, tudván, a választási vereség úgyis megmenti őket attól, hogy ígéretüket be kelljen váltaniuk. Mindeközben ők vádolják kóros megszoríthatnékkal az ellenzéket. Tényleg, miért hiányoznak a Handelsblatt vagy a Standard „alapos” elemzéseiből a 2010-es költségvetési hiánycélt fenyegető kockázatok felsorolásai? Mert amennyiben a felvetések komolytalanok, miként a kormány állítja, akkor viszonylag egyszerű lenne azok cáfolata is.
A Fidesz elvenné kezdetű hazugság ma éppen annyira alaptalan és logikátlan, mint az 1998 óta futtatott hazugságuk, miszerint a Fidesz 19 000 forintot vett ki a nyugdíjasok zsebéből. (Minden komolyan vehető statisztika szerint a nyugdíjak reálértéke legjobban, 22 százalékkal az Orbán-kormány alatt emelkedett.) Az egész színjáték legabszurdabb eleme az ordító következetlenség. Amennyiben ennyire szigorú lett volna az Orbán-kormány a nyugdíjasokhoz, akkor Kirchengast és a Bokros Lajos Baráti Kör többi publicistája sem vádolhatná az ország eladósodásához vezető felelőtlen pénzszórás megkezdésével a Fideszt.
E sorok írója a 2002-es kampányban számos e-mailt váltott egy német és svájci lapokban aggódó, Bécsben élő zsurnalisztával. Akkor a rettegés tárgya a MIÉP és a Fidesz állítólag fenyegető koalíciója volt. Csak arra kívántam rávenni az újságírót, hogy ha már ennyire fél Csurkától, akkor illik tudnia, a MIÉP elnökét Istvánnak és nem Lászlónak hívják. Nemhogy a tények előtt nem volt hajlandó meghajolni – egyetlen állítását sem tudta bizonyítani! –, de a levelezés lezárásaként felszólított, hogy általánosságban ismerjem el, a fiatal demokráciákra igen komoly veszélyt jelent a szélsőjobboldal. Talán mondanom sem kell, egyetlen apró helyesbítés sem jelent meg, amikor kiderült, hogy 2002 tavaszán a MIÉP kihullott az Országgyűlésből.
Kevés, néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve, a szerzőket Magyarországgal foglalkozó írásaikban sokkal inkább érdeklik saját előítéleteik megerősítése, mint a tények. Mi sem jellemzi ezt jobban, mint hogy ugyanaz a négy-öt, a balliberális oldalhoz szorosan kötődő személy nyilatkozik Magyarországgal kapcsolatban, legyen szó bármilyen kérdésről. Ez egyrészt arra vezethető vissza, hogy a sajtó nyugaton sem kiegyensúlyozott, ott is túlnyomó többségben vannak a médiamunkások körében a baloldali, 68-as kötődésűek. Jellemző, hogy Németországban az akkor kormányzó Kohl-kabinetnek sem volt jobb ötlete hatalmuk korlátozására, mint a kereskedelmi televíziózás megteremtése. Márpedig alig áll valami távolabb a német baloldaltól, minthogy akármilyen megértést mutasson a vesztesnek kikiáltott nemzetek érdekei iránt. (Jellemző, micsoda hisztérikus stílusban írtak/írnak a szülőföldjükről elüldözött németekről, miközben a legabszurdabb lengyel követeléseket is azonnal felkarolják.) Nem véletlen, hogy minimális az érdeklődésük a kisebbségi magyarság elnyomása, például a Fico-kormány ámokfutása iránt.
Nálunk már lassan évszázados hagyományra tekint vissza a weyerbélázás, a részben vagy egészben itthon írt írások külhoni megjelentetése, majd a magyarországi politikai vitákban végső érvként történő bevetése. Ez akkor, a XX. század elején is a maroknyi, jelentős társadalmi támogatást nélkülöző radikálisok külhoni megsegítését szolgálta. Máig érvényes a sajtómunkások internacionalista segítségnyújtásában Lukács György megfogalmazásának parafrázisa: a legrosszabb baloldal is jobb, mint a legjobb jobboldal. Így lehet, hogy a romániai, bulgáriai, szlovákiai cigányok sorsa sokkal rosszabb, mint a magyarországi társaiké. Mégis, hazai fülesek alapján Magyarország messze többet szerepel elrettentő példaként, mint a fenti országok együttvéve. Azt a német gyakorlatot sem könnyű elfogadni, hogy számos tartomány megállapodást kötött a helyi roma szervezetekkel, hogy a rendőrségi tudósításokban a cigány elkövető etnikai hovatartozása nem szerepel. Mindeközben nyugodtan lehet „magyarozni”, az illető állampolgársága minden további nélkül leírható.
A konzervatív és a gazdasági lapok szerkesztőségeit viszont Bajnai és Bokros példátlan reformdinamikáról tartott elmélkedésével valósággal elbűvöli. Nekik ugyanis rettenetesen tetszik, hogy valaki ilyen szigorúan megnyirbálja a túlburjánzó jóléti államot. Magyarországgal példálózva, szemet hunyva az „apró” eltérések fellett válik az otthoni bénázással szemben Budapest bezzegországgá. Aki figyeli a Merkel-kormány első száz napjának botlássorozatát, vagy Faymannék bukdácsolását, annak akár szimpatikus is lehet ez a snájdig megszorítósdi. A rajongáshoz pusztán arra van szükség, hogy a szerző ne Magyarországon, az itteni jövedelmi átlagból éljen. Valamint ne kelljen foglalkozni a nagyszerű államtalanítási javaslataik társadalmi, szociális következményeivel.
Nem túl vigasztaló, de valószínűleg ezzel a külföldi sajtóval kell együtt élnünk. Miként a németek is kénytelenek beletörődni abba, hogy a brit sajtó akár a legbanálisabb esetekben is azonnal második világháborús párhuzamot von. Miként a foci-vb-re készülő német csapat mezében is megtalálták a kódolt SS-egyenruhát. Felesleges ezeknek a valóban bosszantó írásoknak túlzott jelentőséget tulajdonítanunk, hiszen az alaposan tájékozódni akarók sokkal mélyebbre áshatnak. Azt, hogy a felelős külföldi politikusok másként látják hazánkat, legutóbb az amerikai nagykövet nyilatkozata példázta, aki megpróbálta kompenzálni elődei egyoldalúságát. Meg is kapta a magáét honi balliberális sajtómunkásoktól…
A szerző történész
origo.hu
Magyar Péter-hazugságok: Hann Endre és a Medián legnevetségesebb trükközései
