Isépy István botanikus 1942-ben született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett 1966-ban. Az ELTE botanikus kertjének (a Füvészkert) igazgatója volt 1982 és 2005 között. Fő kutatási területe az ország növénytársulásainak (a Vértes erdőtársulásainak és a középhegységek sziklagyepeinek) vizsgálata. Az egyetemen biogeográfia, botanikus kerti növényismeret és a magashegységek növényvilága tárgyakat oktat a hallgatóknak. Ismeretterjesztő könyvei: Gyógynövények, Séta a Füvészkertben, A Vértes természeti értékei.
Ön alapvetően biológus akart lenni, vagy már kezdetben is tudta, hogy a botanika érdekli igazán?
– Érdekes módon mindig a növények érdekeltek. A Füvészkerttel már az egyetem előtt kapcsolatba kerültem. Harmadik gimnázium után, nyáron itt végeztem nyári munkát. Az akkori igazgató, a magyar növényrendszertant megújító Soó Rezső professzor megengedte, hogy néhány hétig a kertben dolgozzak, persze nem pénzért, mert – mint mondta – a diákok nyáron „itt csak úgy szoktak dolgozni”. Természetesen örömmel éltem a lehetőséggel, bár eléggé kínos volt az osztálytársak előtt. Abban az időben a vagonkirakás és hasonló munkák voltak divatban, és amikor megkérdezték, hol dolgozom, majd azt is, hogy mennyit keresek, nehéz volt kinevetés nélkül megúszni. Soó professzor a magyar középhegység sztyepprétjeit, sziklagyepeit bemutató gyűjtemény gyomlálását bízta rám, így aztán növényismeretből hamar vizsgáznom kellett. A növények többségét magyar néven meg tudtam nevezni, de ez a professzort nem igazán nyűgözte le. Ma is emlékszem jellegzetes hangjára, amint azt mondja: „Hát lehet, hogy ezt magyarul macskafarkú veronikának hívják, de jegyezze meg, hogy ennek az igazi neve Veronica spicata!” Ő adott témát szakdolgozatomhoz is a Kelet-Vértes növénytársulásainak témaköréből. A már beköttetés előtt álló dolgozattal azonban a lehető legrosszabb pillanatban kerestem fel. Soó professzor ugyanis többször fenyegette azzal feletteseit, hogy lemond, ha valami nem akaratának megfelelően történik. Szerencsétlenségemre éppen néhány órával érkezésem előtt kapta meg a levelet arról, hogy az utolsó lemondását elfogadták.
– Soó itt lakott a Füvészkert központi épületében?
– Igen, a kert ideköltözésétől, 1849-től egészen az utóbbi évekig az volt a szokás, hogy a kert igazgatója itt fönn lakott. Én is itt laktam. A botanikus kert pálmaháza 1944-től bombatámadás nyomán húsz éven át romokban hevert. 1964–65-ben történt felújítása során kiegészítették ezt egy épülettel, mely a kert herbáriumának, könyvtárának és kutatólaboratóriumainak is helyt adott. Soó professzor a laboratóriumhoz egy státust is kiharcolt. Igaz, hogy a szakdolgozatom iránt nem mutatott érdeklődést 1966-ban, amikor elvégeztem az egyetemet, de állást adott.
– Mi a szerepük a botanikus kerteknek a növénytani kutatásokban?
– A botanikus kertek a természettudományok oktatásának csíráját jelentették az egyetemek orvostudományi karán. Az első füvészkerteket a XVI. század közepe táján az orvosképzést segítendő hozták létre. Az orvostanhallgatók és a gyógyszerészek e kertekben megismerkedhettek a gyógynövényekkel. A mi egyetemünk botanikus kertje is hasonló céllal jött létre 1771-ben, miután két évvel korábban megalakult az orvosi kar. Mai szemmel már igencsak furcsa, hogy a botanikus kert első két igazgatója is az orvosi kar vegytani és botanikai profeszszora volt (a második igazgató a magyar természettudományok egyik leghíresebb polihisztora, Kitaibel Pál). A botanikus kertek szerepe a XVIII. században kezdett megváltozni. A gyarmati kereskedelem kiterjedésével és Carl von Linné növényrendszerező munkájának köszönhetően tódulni kezdtek Európába az addig ismeretlen egzotikus növények. Az új növényfajok száma megsokszorozódott, a botanikus kertek pedig elkezdtek trópusi növények tartásával is foglalkozni. Ezzel kialakultak a rendszertani kertek, amelyekben a fajokat a Linné megalkotta rendszertani csoportok szerint ültették ki. Az új növényfajok megismerésének csúcsa a XIX. századra esett, amikor nem volt ritka, hogy egy sikeres gyűjtőútról hazatérő botanikus több ezer új fajt is le tudott írni. A XX. századra aztán, részben a világháborúk hatására, részben az ismeretlen területek csökkenése miatt, visszaesett az új felfedezések száma.
– Sokan csak A Pál utcai fiúkból ismerik a Füvészkertet, személyesen sosem jártak itt. Mennyire reális a kert ábrázolása a regényben?
– Molnár Ferenc fiatalon sokat járt ide, a regényben pedig úgy írta le a kertet, ahogy azt gyerekkorából ismerte, a tóval, a szigettel, a kis híddal. A könyv megjelenésének idején azonban a kert nagy részét már beépítették.
– Beépítették a kert nagy részét? De hiszen most is létezik.
– Amit most látunk, az az eredeti parknak csak a harmada. Eredetileg a bejárat a jelenlegi metróállomásnál, az Üllői út és a Szigony utca sarkánál volt. A Festetics család birtokát 1847-ben vásárolta meg az egyetem. Az épületet, ahol most ülünk, 1802-ben Pollack Mihály tervei alapján építették, és eredetileg vadászkastély volt. A főváros nagyarányú fejlődése idején, a XIX–XX. század fordulóján építették be a kert nagyobbik részét klinikákkal. Ekkor zsugorodott a Füvészkert a mai méretére.
– Az eltűnő fajok megőrzésében valóban segítenek a botanikus kertek, vagy csak néhány egyed túlélését biztosíthatják egyféle múzeumként?
– A természetvédelmi gondolkodásban hatalmas változás ment végbe egyetemi hallgató korom óta. A növényrendszertani terepgyakorlatokon, amikor először életünkben kosboros (orchideás) réteken járhattunk Ócsa és Dabas környékén, mindannyian marékszámra szedtük csokorba a virágokat. Ez a tanárokat sem zavarta, hiszen alig néhány védett növényfaj volt akkor Magyarországon, például a szúrós csodabogyó és a Volga menti hérics (mai nevén erdélyi hérics). A XX. század utolsó harmadában azonban a tudományos világ rádöbbent a növény- és állatfajok kihalásának katasztrofális felgyorsulására. Jelenleg a földön ismert 270 ezerből több mint harmincezer növényfaj van végveszélyben. A flórakutatás újra az érdeklődés központjába került. A szemléletváltás a botanikus kertekre is hatott, így e kertek az ismeretterjesztés mellett az úgynevezett ex situ (élőhelyből kiemelt – M. Cs.) konzerváció fontos intézményei lettek. Különösen azokban az esetekben, mintegy utolsó lehetőségként, amikor az élőhelyen való, in situ megőrzés az élőhely teljes pusztulása, esetleg vélt gazdasági érdekből történő elpusztítása miatt lehetetlen. A természetes élőhelyre való visszatelepítés is gyakran cél, ez azonban egyáltalán nem egyszerű dolog. Az eredeti élőhelyre kiültetett palánták öntözése például alig megoldható, főként ha egy lakott területtől, természetes vízforrástól távol eső helyről van szó. Kérdéses az is, hogy hány egyed tükrözi megfelelő módon a faj fennmaradásához szükséges mértékben a populáció genetikai sokféleségét. A botanikus kertben őrzött gyűjtemény a növénytani kutatásokhoz mindenesetre alkalmas alapanyagot szolgáltat. Húsz éve találta meg például az addig kiveszettnek hitt lisztes kankalint a Káli-medencében egyetemünk egy akkori biológushallgatója (aki ma már a pécsi egyetem növénytani tanszékének vezetője). Megmutatta nekem is, s én pedig három-négy tövet elhoztam ide, a kertbe. Azoknak a növényeknek a leszármazottai ma is itt nőnek, és most tervezzük a genetikai vizsgálatukat. Vajon a belterjes szaporításukkal megváltozott-e életrevalóságuk, hogyan segíthet egy botanikus kert egy-egy faj megőrzésében?
– Végeztek magyar botanikusok is gyűjtőmunkát a trópusokon?
– Magyarország sajátos politikai helyzete miatt a múlt század hatvanas éveitől kezdődően jutottak csak ki magyar botanikusok a trópusokra, elsősorban az akkoriban „gyarmati sorból felszabadult baráti országoknak” nevezett államokba: Kubába, Tanzániába, Ghánába, Vietnamba. Ezekbe egy fokkal könnyebb volt kijutni, kivéve a Szovjetuniót, ahová talán a legnehezebb. Az első külföldi utazásaim a Magas-Tátrába, majd Bulgáriába vezettek. A botanika, a növényföldrajz egyetemi oktatásában semmi sem tudja elérni azt a hatást, amit a messzi tájak személyes bejárása biztosíthat. Ezért vittem 1990 és 2004 között tíz alkalommal a biológushallgatókat egyhetes kirándulásokra a Keleti-Alpokba, a Keleti- és Déli-Kárpátokba. S ezért volt különösen nagy jelentősége a még ugyancsak nehézkesen lebonyolítható külföldi utazások idején, hogy egyetemünk növényrendszertani tanszékének professzora, Simon Tibor kapott egy megkeresést, miszerint körbe kellene vezetni Magyarországon egy húszfős üzbég csoportot. Ő kapott az alkalmon, és elintézte, hogy ha ők jöhetnek ide, akkor mi is mehessünk oda. Így majdnem húsz éven keresztül, 1971-től a Szovjetunió utolsó éveiig (1988-ig, utána ugyanis kezdett nagyon zűrös lenni a kinti légkör) minden évben kint jártak hallgatóink csereutazásokon Üzbegisztánban, Taskentben és környékén, a Tien-san hegységben.
– Miben volt más az ottani és a hazai növényzet?
– Mindenkinek hatalmas újdonság volt. Hiába éreztük magunkat többé-kevésbé otthonosan a magyar vegetáció típusaiban, ott teljesen idegen területen találtuk magunkat. A tájegység a közép-ázsiai Kara-kum és Kizil-kum sivatag és a Tien-san hegység határán fekszik. Anynyira kontinentális arrafelé az éghajlat, hogy a lomboserdő-öv gyakorlatilag hiányzik vagy csak foltokban található meg. Az ember a hegyen fölfelé kapaszkodva a sivatagból a sztyeppövbe megy át. Az erdők hiányában természetesen szerepet játszik az is, hogy az ottani népek már évezredek óta irtották a fákat. Mozaikos erdőfoltokat mindössze a csapadékosabb hegyoldalakon lehet találni, ezeket a helyiek gyümölcsös erdőknek nevezik. Ez jogos is, hiszen a diónak, a mandulaféléknek, az almának és a körtének az őshazája e területre esik. Ha továbbhaladunk fölfelé a hegyekben, ezerötszáz–kétezer méteres magasságban a borókás erdők következnek, amelyek ugyancsak inkább az erdős sztyeppre hasonlítanak. Ezek különlegességei a sokéves, fányi méretű ernyős virágzatú növények. Talán még érdekesebb egy két-három méteres magasságúra növő liliomfaj, a korbácsliliom, amelynek hatalmas, gyertyaszerű virágzati tengelyén rengeteg virág sorakozik. A borókás fölött már a havasi gyep következik, szinte minden átmenet nélkül. Május végén ebben a magasságban virágoznak a tulipánok, legalább tíz fajuknak itt van az őshazája. A vadon élő tulipánfélék elterjedésének nyugati határát egyébként a Duna déli áttörésénél, a Vaskapunál találjuk. Ott honos a Tulipa hungarica, az al-dunai tulipán.
– A helyi botanikusok hogyan fogadták önöket?
– Az ottani egyetem botanika tanszékének vezetője és munkatársai különösen szívélyesek voltak csoportunkkal. A professzor, az üzbég flóra kiváló ismerője személyesen gondoskodott arról, hogy a sivatagtól a háromezer méteres gerincig, utunk végcéljáig minden növényt megismerjünk. A barátság elmélyítésén azonban igen speciális módon is fáradozott. Az ötnapos hegyi túrára féltve őrzött titokzatos csomagként egy nagy műanyag kanna került a kocsijába, majd az egyik teherhordó ló nyergébe. A laboratóriumból származó tiszta, 96 százalékos alkohol volt benne. Fölösleges terheket ne cipeljünk – gondolhatta –, a kívánt hígításhoz ott a kristálytiszta patakvíz! S mivel a tanszék mozlim üzbég munkatársait hitük törvényei akadályozták az így elkészített ital fogyasztásában, a professzor úrnak csak a magyar csoport vezetői tudtak segíteni. Így aztán a tudományban való elmélyedés mellett a jókedv is biztosítva volt.
– Az évtizedekkel ezelőtt aktív professzorok, Soó Rezső vagy Simon Tibor nevét még ma is szinte mindenki ismeri az egyetemen. Az oktatók és a hallgatók közötti viszony azóta azonban átalakult. Ez pusztán a korábbihoz képest sokszorosára növelt hallgatói létszám miatt van így?
– A tanszékvezető professzorokhoz való viszonyunkat annak idején elsősorban a viselkedésmódjuk, rigolyáik, előadásaik érdekessége, a vizsgáiktól való tartás (pontosabban félelem) és a szakmai hírük nyomán kialakult tekintélytisztelet határozta meg. Amikor egy professzor végigvonult a folyosón, megállt a levegő, a hallgatók pedig többnyire hangtalanul várták a jelenség elmúlását. Ma az is előfordulhat, hogy a diák fel sem ismeri, hogy épp valamelyik tantárgyának professzora ment el mellette. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen az óralátogatás nem kötelező. Ugyanakkor az is igaz, hogy akik rendszeres látogatói az egyetemnek, azok sokkal közvetlenebb kapcsolatban vannak tanáraikkal, mint az évtizedekkel korábbiak.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!