Észak, dél

A hét elején Belgiumban, Brüsszeltől nem messze összeütközött két vonat; a balesetben tizennyolcan haltak meg. Az első sokk csitultával a médiában azonnal emlegetni kezdtek egy kilenc évvel korábbi hasonló tragédiát, amely azonban nem „egyszerű” vonatkatasztrófa volt, hanem a vallon–flamand együttélés abszurditásának sokadik bizonyítéka.

Az épp eléggé bonyolult belga helyzetet alig-alig bonyolítja tovább az, hogy az államot valójában nem is két, hanem három közösség alkotja: a flamandok és a vallonok mellett ott vannak a mintegy hetvenezer főt számláló, az ország keleti csücskében élő németek. A közösség központja Eupen városa, mely még ezen a nem túl nyugodt történelemmel rendelkező környéken is kirívóan sokszor cserélt gazdát. Az 1815-ös bécsi kongresszus Poroszországhoz csatolta, 1870-től a német birodalom része lett, az első világháborút lezáró békekötéskor Belgiumnak ítélték. A német kisebbségen belül már a húszas évek elején erős náci mozgalom szerveződött, mely csöppet sem bánta az újabb impériumváltást: Hitler 1939-ben annak rendje s módja szerint annektálta a területet. Eupen ezt úgy hálálta meg, hogy már 1940-ben „zsidómentes városnak” nyilvánította magát. A második világháború végén a németek lakta terület visszatért Belgiumhoz, s ma a vallon régió része. A szövetségi rendszerben a német kisebbség ugyanúgy saját parlamenttel rendelkezik, mint a hatmilliós flamand, illetve a három és fél milliós vallon közösség.

Kétezer-egy márciusában a Brabant megye vallon részén található Wavre település állomásáról a piros jelzés ellenére elindult egy vonat a flamandok lakta Leuven irányába. A wavre-i illetékes észlelte a bajt, és telefonon értesítette leuveni kollégáját, hogy tartsa vissza az onnan ugyanazon a vágányon induló szerelvényt. Csakhogy az előbbi vasutas franciául beszélt, míg az utóbbinak a flamand (a holland egyik változata) volt az anyanyelve, így nem értette pontosan az utasítást. Nyolc perc múlva – nem kis részben a nyelvi problémák következtében – a két vonat frontálisan ütközött Pécrot falunál, a két mozdonyvezető és hat utas halálát okozva.
Akkor a döbbenetes, egyben szimbolikusnak tekinthető eset – az országos gyász megnyilvánulásai mellett – újra reflektorfénybe helyezte a flamand–vallon együttélés bizarr mivoltát. Nem először és, mint azóta bebizonyosodott, korántsem utoljára. Az egyesült Európa egyik központjaként szolgáló Brüsszel ma egy olyan ország fővárosa, amelyik a nem is túl távoli jövőben kettészakadhat. A flamand–vallon ellentéteket immár lehetetlen a szőnyeg alá söpörni, és a nép mellett a politikai elit is egyre nyíltabban beszél Belgium megszűnésének lehetőségéről.
„Les Wallons, c’est du caca!” Vagyis szabad fordításban: Vallonok, sz…k vagytok! Aki kimegy a belga bajnokság valamelyik mérkőzésére, jó eséllyel meghallgathatja ezt a rigmust a flamand drukkerek tolmácsolásában. Természetesen nem feltétlenül mérvadó, amit egy futballklub szurkolói skandálnak, de saját honfitársaik gyalázása mindenképpen jelzésértékű. Márpedig ez a mondat egyre gyakrabban hangzik fel a belga lelátókon.
A kettéválás elsődleges hívei a flamandok: ennek történelmi, érzelmi és anyagi okai egyaránt vannak. Az 1830-ban megalapított Belgium története bizonyos olvasatban a két fő országalkotó nemzet nyelvi harcának krónikája. A középkorban egész Németalföld – a mai Hollandia, Belgium és Luxemburg, vagyis a Benelux államok alkotta terület – Habsburg-uralom alá került. Ám míg a hollandok, nem kis részben az erős polgárságuk révén meggyökerező protestantizmus hatására, hamar lázadni kezdtek elnyomóik ellen, délebbi rokonaik, a flamandok egészen 1795-ig, a francia forradalom kitöréséig inkább sodródtak az árral. Napóleon bukása a francia birodalom alattvalójaként érte őket, és bár röpke tizenöt évre az Egyesült Holland Királyság részévé váltak, 1830-ban ismét francia befolyás alá kerültek. Az ebben az évben lezajlott belga forradalom végén megalakult a mai Belgiumnak megfelelő Belga Királyság, amelyben egyértelműen a franciáknak, illetve a francia nyelvű vallonoknak jutott vezető szerep. A rövid holland uralom alatti, központosító intézkedésekre adott válaszul erőteljes franciásítás vette kezdetét, ami sem a vallon, sem a hagyományosan francia irányultságú flamand uralkodó osztályt nem zavarta különösebben. Ám amikor a franciásítási láz elérte az egyszerűbb, addig természetszerűleg hollandul beszélő és élő társadalmi rétegeket is, hirtelen felébredt az eladdig szinte nem létezőnek hitt flamand öntudat. A néhány értelmiségi által indított flamand mozgalom hamar népszerű lett, és nemsokára politikai színezetet kapott. Ettől fogva, kisebb-nagyobb hullámvölgyektől eltekintve, a flamand ügy voltaképpen folyamatos sikerszéria. A flamand előbb hivatalos nyelv lett, majd egyre több jogot követelt magának. A korai, eleinte pusztán kulturális flamand törekvésekből végül az egykor homogén királyság helyén föderális állam nőtte ki magát, melyben a flamandok és a vallonok gyakorlatilag már most két külön államban élnek, saját parlamenttel, kulturális és politikai szervezetekkel, közigazgatással.
A békés és tisztes jólétben éldegélő Belgiumban járva az ember nem is hinné, milyen ellentétek, ősrégi mítoszok és legendák szunnyadnak-fortyognak a nyugodt felszín alatt. Pedig például nem egy flamand gondolja úgy ma is, hogy az első világháborúban – mely arrafelé jóval meghatározóbb az azt követő másodiknál: amannak befejezésére nemzeti ünnep is emlékeztet, míg emerről ilyen formában nem is szoktak megemlékezni – a németekkel szemben az utolsó, tenyérnyi belga földterületet tartó flamand katonák azért estek tömegesen áldozatul az ellenség támadásainak, mert a közlegények egyszerűen nem értették francia parancsnokaik utasításait. S hiába cáfolták meg mérvadó történészek oly sokszor ezt a meglehetősen meredek elméletet – nem tagadva persze a hadsereg korabeli egynyelvűségét –, makacsul tartja magát, csakúgy, mint az a közvélekedés, mely szerint a vallonokat ma lényegében a flamandok tartják el.
Ez utóbbi ráadásul részben még igaz is. A gazdaságilag az ötvenes-hatvanas évektől egyértelműen jobban teljesítő flamandok (egy önálló Flandria ma az EU legnagyobb befizetője lenne) a legszerényebb számítások szerint is évi majd hatmilliárd eurót folyatnak a közös, szövetségi belga büdzsébe, amiből a szegényebb vallonok szociális juttatásait finanszírozzák.
– Egyre többen látják be, hogy a belga modell nem működik – közli kérdésünkre Bart de Wever, a Nieuw-Vlaamse Alliantie, magyarul Új Flamand Szövetség nevű szeparatista párt elnöke. – Ebben az országban gyakorlatilag már semmi sem történik. Nemrég még a választási számítógépes rendszer átalakításáról sem tudtunk megegyezni, mert a két közösség még erről is homlokegyenest eltérő álláspontot képvisel. Márpedig ha egy ilyen egyszerű apróságot sem tudunk megoldani a híres belga tárgyalási technikák segítségével, az maga a vég. Ezt szerencsére egyre többen megértik. Az egyetlen megoldás végső soron Flandria és Vallónia különválása lehet.
A tavalyi választásokat lényegében megnyerő, 2001-ben alapított párt vezetője nem a levegőbe beszél. Amit mond, az néhány évtizede még szentségtörésnek számított volna, ám ma már a többség által osztott álláspont. Bár pontos kimutatások nem állnak rendelkezésre, a körkérdések – no meg a különféle választások eredményei – egyre inkább azt mutatják, hogy mára a flamandok többsége szakadáspárti lett. De Wever pártja mellett az utóbbi években a többi párt által „cordon sanitaire-rel” a hatalomtól távol tartott, ám a választók körében kimondottan népszerű, egyes nagyvárosokban 30 százalékos eredményre is képes radikális jobboldali Vlaams Belang (Flamand Érdek) is fő programpontként hirdeti az önálló Flandria szükségességét, ahogyan az egyetemeken hagyományosan erős, a politikai aktivitástól sem visszariadó diákszervezetek közül az egyre kedveltebb, egyébként a német Burschenschaftokkal baráti viszonyt ápoló NSV! (Nacionalista Diákszövetség) is.
– A Flandria és Vallónia közti különbségek természetesek és szervesen következnek a történelmünkből – magyarázza De Wever. – Flandria gazdasága egészen más, mint a vallonoké: náluk a szocialista párt évtizedeken át tartó túlsúlya miatt óriási szerep jut az államnak – a munkavállalók negyven százaléka így vagy úgy állami alkalmazott. Nálunk ez másképp van, és ebből is adódik, hogy északon és délen teljesen más gondolkodásmód alakult ki az emberekben.
A pártelnök szerint érthető, ha a belga elit ragaszkodik az ország fennmaradásához, hiszen joggal gondolhatja úgy, hogy a status quo megváltozásával számos előnyről le kellene mondania. Ám De Wever egy percig sem aggódik: annak idején a szövetségi rendszer is elképzelhetetlennek tűnt, ma viszont karnyújtásnyira vannak a konföderációs államformától, mely a pártelnök szerint a teljes szakadást megelőző utolsó lépcsőfoknak számít. A szeparatista flamandok körében egyébként, ha a legnépszerűbb is, nem ez az egyetlen lehetséges forgatókönyv a jövőre nézve: akadnak köztük régi vágású, a nyelvi-kulturális jogokat elegendőnek ítélő mozgalmárok éppúgy, mint az északi szomszéddal való egyesülésről álmodó Nagy-Hollandia-pártiak, de a „teljes Hollandia” hívei is, akik egy Belgium, Luxemburg és Hollandia alkotta új államot tartanának üdvözítőnek.
Az ország közepén húzódó nyelvhatárral egymástól szinte hermetikusan elválasztott két közösség által lakott Belgium aktuális állapotáról remekül árulkodik egy nagy port felverő eset. Egy belga újságíró nemrég azzal hozta zavarba az ország legismertebb politikusait, köztük Guy Verhofstadt volt és Yves Leterme jelenlegi miniszterelnököt, hogy megkérdezte tőlük, mire emlékeznek a belgák legfontosabb nemzeti ünnepükön, július 21-én. A választ – a Belga Királyság megalakulása – alig tudták néhányan. De ugyanilyen problémát okozott a belga himnusz, a Brabançonne eléneklése is: a flamand Leterme-nél például hirtelen rövidzárlat lépett fel, és tévedésből a Marseillaise-t kezdte dúdolni az „Ó, drága Belgium” kezdetű dal helyett.