Kézi munkák

A nyolcvanas években mindenki a Smooth operatort dúdolta, ami azért volt meglepő, mert nem valami könnyed kis popslágerről beszélünk, hanem a Sade nevű, souldzsesszt játszó együttes első lemezének egyik nagyszerű daláról. Mert a közkeletű vélekedéssel ellentétben a Sade egy zenekar, a káprázatos hangú, gyönyörű énekesnőt, aki vagy húsz évvel megelőzte a jelen kocsmai trendjét, Helen Folsade Adunak hívják, röviden persze Sade-nek, de rend a lelke mindennek. A Sade már akkoriban sem kapkodta el az albumokat, jó, ha háromévente kihozott egyet, közben meg mindenféle gyerekekkel kísérletezett. Utolsó sorlemeze, a Lovers Rock 2000-ben jelent meg, aztán hosszú kertészkedés következett egészen mostanáig. Az évtizednyi csöndet megtörő Soldier of Love-ot hallgatva ez jó is meg nem is. Mert ennyi idő alatt bizonyára született volna néhány jó dal, azokat meg kár volt elvenni a népektől, de tény, hogy visszatérni így kell, ilyen elképesztően elegánsan, ilyen bitang jó anyaggal.
Februárban persze hazardírozás az év visszatéréséről beszélni (még Elvis is előkerülhet), de ez most valószínűleg bejön, ráadásul teljesen megérdemelten. Nézzünk néhány kereskedelmi adatot, mert mégiscsak zeneipari termékről van szó, bár ezúttal prémium kategóriában. Az Egyesült Államokban az első helyen szerepelt a Billboard (inkább üzleti, mint zenei) magazin albumlistáján, mivel egy hét alatt 501 ezer darabot adtak el belőle. Összehasonlításként: a Lovers Rock 370 ezer darabbal nyitott (pedig hol voltunk akkor még a kényszeres letöltögetéstől), és azóta többszörös platinastátusban pihen. Az új lemez digitális eladások tekintetében is szárnyal, az iTunes listáján az előrendelési lehetőség felkerülése óta első. A Soldier of Love ezenkívül rögtön a csúcsról indult Kanadában, Franciaországban, Svájcban, Olaszországban, Lengyelországban, Görögországban, Portugáliában, Spanyolországban, Oroszországban, valamint az Egyesült Arab Emírségekben. És Magyarországon is, ahol Woody Allent idézve az számít híres embernek, akit láttak a tévében. Angliában persze „csak” a harmadik helyen kezdett, de az egy egészen más popzenei kultúra, ott mindent elvisz a lokális férfinyafogás.
Ezek az adatok a csoda kategóriájába tartoznak olyan mesteri munka esetében, mint a Soldier of Love, ritka az ilyen egybeesés, amikor a közönség és a kritika kéz a kézben ünnepli közízlés és művészet egymásra találását. A lemez a kozmikus felütéstől (The Moon and the Sky) az utolsó hangig kristálytiszta, organikus és szofisztikált (kifinomult), intelligens és szívhez szóló, egyszerre titokzatos és egyértelmű, olyan igazi, amilyen a világ is lehetne. Az anyagot Peter Gabriel Real World elnevezésű stúdiójában rögzítették. Talán nem véletlenül.
Miközben Sade visszatért, hogy rekordokat döntögessen, és szétszórjon maréknyi boldogsághormont a havon, megjelent egy olyan debütáló album, amelyet sokáig emleget még a hálás utókor. Akárcsak a Sade-ét, és az analógia nem véletlen. Az énekesnő neve Hindi Zahra, a lemez címe Handmade. A műfaj legyen mondjuk dzsessz, elvégre a cucc a legendás Blue Note kiadónál jelent meg, de van itt minden, mint egy rendes kaszbában (közel-keleti agyagerődítmény). A harmincéves berber (ezt a szót egyébként az érintettek nem nagyon szeretik, barbárt is jelent, holott egy kifinomult kultúráról van szó, legyen tehát inkább beri-beri, elvégre a niggerezés is kiment a divatból egy bizonyos szélességi körtől északra) énekesnő Marokkóban született, apja a hadseregben szolgált, anyja pedig mint afféle nyitott háztartásbeli (értsd főállású édesanya) színházban játszott és persze énekelt. A család több tagja szintén zenész, így aztán a gyerekkor vidáman és mozgalmasan telt. Egyrészt ott szólt a falakon belül a hagyományos helyi zene, amelyet rengeteg rock and roll, blues, soul és dzsessz egészített ki, hogy az úgynevezett világzenéről ne is beszéljünk. Tizennyolc évesen Párizsba költözött, ahol újabb erőteljes hatások érték, első munkahelye ugyanis a Louvre volt. Nappal a Mona Lisa különös mosolya, éjszakánként saját szárnypróbálgatása, dalszerzés, ez ám az élet. És persze szünet nélkül szól mindenféle zene kívül-belül, James Brownnal és (Sade-hoz hasonlóan) Aretha Franklinnel az élen.
Karrierje 2005-ben kezdődött, a Handmade-en hallható Oursoul című kis gyöngyszem már akkor megszületett, egy éven belül további ötven követte, de a szerző nem kapkodott. Még öt év telt el, amíg az első lemez napvilágot látott, hogy aztán Casablancától New Yorkig megálljon a kés a levegőben. Hindi Zahra a maga elmélyülős csendességével, lassúival és lusta középtempójával lehengerlően szuggesztív, halkan üt hatalmasat, kettőt a fejbe, kettőt a szívbe. Nem bonyolítja túl a dolgokat, minek is, a hit, remény, szeretet háromszögénél még úgysem találtak ki tökéletesebb idomot, a pi szám meg magától is a végtelenbe tart. A Handmade valóban kézi munka, finom és nemes, mint a tartás a lovon, sólyommal az alkaron, kis csilingelés és a repülés boldogsága. Színei vannak és illatai. Olyan, mint mikor a titokzatos idegen bemenekül az asszaszinok elől az oázisban a fűszereshez, ahol ékszereket is árulnak. A szúfi bölcs, Ibn al-Fárid mondja: „Hetvenezer fátyol takarja el az Istent, az egyetlen valóságot az anyag és az érzékek világa elől. És minden lélek születése előtt e hetvenezer fátyol alá süllyed. A fátylak belső fele világos, külső fele sötét. A világosság minden fátyla Isten egy tulajdonságát feltárja, a sötétség minden fátyla Isten egy tulajdonságát eltakarja, más szóval e fátylakon való áthaladással a lélek felejt, a testben mélyebbre hull. A világosságban egyre jobban látja az Eggyel való eredeti egységét. A test nem elvetendő, meg kell finomítanod, és át kell szellemítened, mert segítségedre és nem hátrányodra van – csak a tűz lényegét kell megváltoztatni.”
Hindi Zahra fátyoltánca több mint biztató. És egyben gyönyörű tangó, hogy az első slágergyanús mozzanatot idézzük.
Akinek a legtöbbet köszönheti a világ a róla elnevezett zenéért, Peter Gabriel. Korunk gramofonos gyűjtője most maga is saját lemezzel jelentkezett, illetve félig-meddig. Nem világzenei album ugyan, viszont mások színes tollait erősítette magára. A kísérlet sikerült. A Scratch My Back annak a sorozatnak az első darabja, amelyben Gabriel és tettestársai egymás dalait dolgozzák fel. A producer az a Bob Ezrin, aki már Lou Reed korszakos Berlin című lemezénél és a Pink Floyd Fala mellett is ott ólálkodott. Gabriel többek között David Bowie, Paul Simon, a Talking Heads, Lou Reed, az Arcade Fire, Regina Spector és Neil Young egy-egy szerzeményét alakította át a saját méretére úgy, hogy még a szülőanyjuk (apjuk) sem ismert rá elsőre. Gitár és dob kilőve, vannak viszont vonósok bőven, a tempó pedig még véletlenül sem súrolja alulról a közepet. Ennek ellenére nem délutáni szundikáláshoz készült, kortárs zene a javából, a tapasztalat leképezése. Gabriel úgy néz ki a belső borítón, mint Obi-Wan Kenobi, amikor néha megjelenik Luke Skywalkernek, hogy felhívja a figyelmét valami fontosra.

Sade: Soldier of Love (Sony Music, 2010)
Hindi Zahra: Handmade (EMI, 2010)
Peter Gabriel: Scratch My Back (EMI, 2010)