Matekzsenik

Rákosy Gergely szatírája, Az óriástök annak idején korszakos műnek számított. Az író fergeteges iróniával tette nevetségessé a Rákosi-rendszer butaságait és hajmeresztő vidékpolitikáját. A mű egyik jelenetében összehívják a tíkmanyosfalvai „Elfújta a szél a felleget” téesz tagságát, s a központi elvtárs felolvassa a napi brosúrát. Összehasonlítja a szovjet kolhozok búza-, rizs- és tejhozamát az átkos amerikai farmerek nevetséges termésátlagaival. Előbbinél ötven tonna, az amerikaiaknál öt tonna. A tehenek ott ezer litereket, Amerikában nevetséges mennyiséget adnak. És folytatódnak a példák, mígnem jelentkezett Kukuruzsnyák Rémus az első sorban, és megkérdezte az előadót: Elvtárs, hány holdról van szó a szovjeteknél és hányról az amerikaiaknál? Az előadó szigorúan ránézett, és azt kérdezte: Kukuruzsnyák elvtárs, vannak neked jugoszláv rokonaid?
(A fiatalabbak kedvéért: az ötvenes években a jugoszlávok hivatalosan halálos ellenségei voltak a szocializmusnak és Sztálin elvtársnak.)
Már hetek óta Kukurzsnyák Rémusnak érzem magamat. Pontosabban azóta, amióta az MSZP fő- és alvezérei azzal kampányolnak, hogy ész nélkül öntik elénk az elmúlt nyolc év fantasztikus „eredményeit”. Ahelyett, hogy egyszer végre őszinték lennének, s így a búcsú környékén, szégyenkezve, zsebkendőt tépegetve sorolnák, mi mindent adtak el anélkül, hogy a befolyó összegből egy fillért is az államadósság törlesztésére fordítottak volna. Pedig bejött több mint hárommilliárd euró az airport eladásától a MÁV Cargo pénzzé tételéig sok mindenből. De nem, Gyurcsány országlása alatt 11 592 milliárd forintról 19 353 milliárdra nőtt az államadósság, vagy ha úgy jobban tetszik, 97 milliárd dollárra. Ez a szám nehezen értelmezhető, az emberek, ha beszélnek róla, milliókat emlegetnek, mert a milliárdok a hétköznapokban mesebelinek ható felfoghatatlan összegek. Az MSZP szerencséje, hogy kevesen tudják, ebben az évben 5694 milliárd forintot kell törlesztenünk, pedig ettől az információtól sokan meggondolnák, hová húzzák az x-et. Molnár Csaba kancelláriaminiszter, Lendvaí Ildikó és Mesterházy Attila nem ezzel járják az országot. A vívmányokkal, a sikerekkel kampányolnak, és arra biztatják a választóikat, legyenek büszkék erre a nyolc évre. Mégis mire? Például arra, hogy az átlagkeresetek mintegy száz százalékkal nőttek, a reálkeresetek meg mintegy 25 százalékkal. Az adat Molnár Csabától származik, tehát óvatosan kezelendő. Természetesen 2002 óta, mert mint a tánciskolában, az MSZP kályhája a Fidesz-kormány. Nem zavarja őket, hogy nyolc év az két teljes ciklus, és jó lenne, ha méltóztatnának az előző ciklushoz hasonlítani magukat, hiszen akkor is ők ültek a hatalomban. Mit jelent a diadaljelentés? Semmit. Először már az is abszurd, ha két ciklus alatt mondjuk nem feljebb, hanem lejjebb mennek a bérek, és egyre kevesebbet érnének. Szigorúan véve sajnos így van, mert a reálkeresetek e pillanatban az 1978-as szinten stagnálnak. Molnár Csaba azzal a bombával nem kampányol, hogy 2002 óta minden béremelés, juttatás, amire az MSZP úgy büszke, hogy „megígértük, megcsináltuk”, minden ígéret „megcsinálása” hitelből ment, vagy rányomták az önkormányzatokra. Ott tart az ország, mint a masszív alkesz, akinek már tarhálni sincs honnan. Dicsekednek a 700 kilométer autópályával, ami azért épült, mert a modern technika és a tőke csak oda megy, ahol autópálya van. Kivéve Magyarországot, mert hiába épült hétszáz kilométer belőle, botrányoktól, kartellezésektől és korrupció gyanújától kísérve, nem siet a tőke beruházni sem Észak-Magyarországra, sem a Nyírségbe. A nyomor, amit Borsod és Szabolcs kitermelt a tömeges munkanélküliséggel, a parlagon hagyott földekkel, a kilátástalansággal, valamint lopásokkal és vad gyilkosságokkal tarkítva, már az Európai Uniónak is hivatalos nyomorszintet jelent. A szocialisták zsonglőrként rántják elő a statisztikákat, hány százalék nyugdíjat adtak, ráadásnak a 13. havit, de bezzeg Orbán kivett 19 ezer forintot a zsebekből – ami rém unalmas –, és így tovább, forognak a régi lemezek is. Az MSZP képtelen arra, hogy kilépjen elődpártja árnyékából. Úgy adják a nyugdíjat, mint a kegydíjat Horthy Miklós. Szó sem esik arról, hogy évtizedes befizetések vannak a nyugdíj mögött, és hogy azt az óriási felhalmozott értéket herdálták el, például Bős– Nagymarosra és más beruházásokra. Amúgy impozáns, amikor repkednek a milliárdok, csak akkor bicsaklik meg a nagyotmondás, amikor kiderül, hogy mindez a mi számlánkra megy, minden magyarra, beleértve a csecsemőket is, kétmillió forint adósság és annak kamatai jutnak. Ez viszont nem kampánytéma.