Metálszív

Buda egyik kertvárosnegyedében a keskeny járdán kerekes székben hajtotta előre magát egy fiatal nő. Elegáns, automatikusan nyíló kocsibejárat elé ért, egy metálszínű autó hajtott ki a garázsból, egészen a keskeny járdáig. A nő megállította járművét, várt. Én is vártam. Egy mozdulatot. Egy elegáns intést, hogy tessék, menjen. A mozdulat nem maradt el. A kéz fölemelkedett, és intett, szabad az út.
Aki azt gondolja, hogy a metálszínű csodaautó vezetője tette meg ezt a mozdulatot, az alighanem régi szokások rabja, avítt kategóriákban gondolkodik, és nincsen fogalma arról a világról, amelyben élünk. A rokkantkocsiban ülő fiatal nő tette meg ezt a mozdulatot. Kettejük közül ő volt az, aki intett, hogy tessék, uram, menjen nyugodtan. A metálszívű férfi rá sem nézett, még fölemelt kezével sem jelezte, hogy „köszönöm”, csak kihajtott a főútra, és ott aztán beletaposott a gázba. Három másodperc alatt eltűnt a szemhatárról. A nő nehézkesen továbbhajtotta magát. Őt sokáig láttam, mert szokásom a villamosmegállóig gyalog lesétálni, s ő is éppen arrafelé igyekezett. Nem volt köztünk jelentős eltérés a sebességben. A sarki CBA-nál befordult egy mellékutcába, ott elvesztettem szem elől. A haja be volt fonva. Kukoricafonással, mint a kislányoknak.
Ki fonhatja be ennek a fiatal nőnek a fényes-dús haját? És vajon mindennap, vagy csak alkalomszerűen? Vajon hová igyekezett?
Ha az a férfi előreengedte volna, láthatta volna a tarkóra simuló varkocsot. Ahogyan fénylett a gyenge tavaszváró napon ez a kukoricafonással megregulázott dús hajzat.
Nem tudom, melyikük hová tartott. Nem tudom, melyikük hány perc – vagy óra – alatt hová ért. Egyikük bizonyára megérkezett a kívánt helyre húsz perc alatt, a másiknak talán fél délelőttje ráment arra, hogy odaérjen, ahová reggel eltervezte. Úti céljaikról csak feltételezéseim lehetnek. De bizonyosan nem egy helyre tartottak.
Közben beértem a villamossal a Moszkva térre, s a metró felé igyekeztem. Két alacsony, fekete nő mellett vitt el az utam. Talán túl energikusan járok, mindenesetre hosszú kabátom szárnyával véletlenül megsúroltam egyiküket. Elnézést kértem, és tovább siettem. „Isten tegyen nyomorékká!” – kiáltott utánam a fekete hajú nő. Nem szoktam ilyesmire reagálni, de még túl elevenen élt bennem a befont hajú lány szelídsége. Már a mozgólépcsőn voltam, sajnos, ők is arra igyekeztek. Hátranéztem, bele a szemükbe. „Az ember nem mond ilyet” – ennyit jegyeztem meg, és nem tudtam levenni róluk a tekintetem: fénytelen volt a szemük a dühtől, s valami számomra felfoghatatlan gyűlölettől. „Mit nézel, te kalapos …” – s itt elhangzott egy ősi mesterség neve, talán nem csak az alliteráció miatt. Ettől észre tértem, és előrefordultam. Éktelen szidalmakat zúdítottak rám, élvezvén, hogy a mozgólépcsőről úgysem lehet elszaladni. Megjegyzem: a két nő együtt sem volt annyi idős, mint én. Becsuktam a szemem, és azon gondolkodtam, vajon az a kerekes székben ülő fiatal nő odaért-e már, ahová akart? S a férfi, aki elsuhant az autójával? Ő merre járhat? Mit lát a világból a betonúton és a műszerfalon kívül?
Szép ez a szó: kukoricafonás. Honnan származhat? Valószínűleg a még száron lévő kukoricaszemek állnak olyan szabályosan egymás alatt az óvó levelek mögött, mint ahogyan az ilyen hajfonatú nők tarkóig egymás alá rakott tincsei. S ahogy a sárga szemek fénylenek, úgy ragyog a frissen mosott hajzat.
A dühtől fénytelen szemű nők arcára nem tudok visszaemlékezni. A metálszívű férfit sem tudom visszaidézni. Csak azt a lányt látom, ahogyan fölemeli a kezét, és int: menjen, öné a pálya.
A pálya az övék. A metálszívűeké, a fénytelen szeműeké.
De az emlékük nem marad meg, az arcukra nem lehet visszaemlékezni.
Arca csak annak a fénylő hajfonatú lánynak volt.