Mustra

Az egri szőlészek, borászok közül ma is sokan futnak a pénzük után, a szocialista típusú termelés átalakulása errefelé különösen sok fájdalommal jár. De mintha mozdulna valami: a térség borászai végre valódi stratégiában és marketingben gondolkodnak, így a botrányok csitultával remélhetően tovább öregbíthetik az egri nedűk hírnevét.

Zokogva újságolta a minap egy egri szőlőbirtokos, hogy nyolc hektárjából csak félre kapta meg a kivágási engedélyt. A többit meg kell még tartania, hiszen a törvény szerint legalább tíz termésév után lehet csak elpusztítani a tőkéket. De hogy miből lesz pénz a fenntartásra, a jövő évi szüretre, azt nem tudja. Hiába, nagy a túltermelés, ennyi szőlőre és borra nincs igény mostanában.
A Kőlyuk pincesor borászai, mint a keleti piacokon az árusok, az utcán állva szólongatják az arra járókat, térjenek be hozzájuk. De vevő alig. Majd ha szemben megépül az új bevásárlóközpont, talán többen jönnek, ebben reménykednek, hiszen ott 350-ért úgysem adnak majd iható bort. Az egyik kimérés középkorú tulajdonosa azt mondja, a kombinátok és a szövetkezetek felszámolásával rengetegen kerültek nehéz helyzetbe, ezer–ezerkétszáz termelő nem tudja hol eladni a szőlőt. Nosztalgiázik, Kádárról beszél, a „szebb időkről”, meg arról, hogy bizony a Vincze Béla-féle hamisítási botrány is rányomta a bélyegét Egerre. Hogy mi történt pontosan, ő nem tudja, a kisemberek nem látnak bele a nagyok dolgaiba. De a nevét még így sem szeretné viszontlátni, nem hiányzik neki, hogy emlegessék.
Aztán csak szóba kerül az is, mit rejt a hordó. Olaszrizlinget, kékfrankos rozét kóstolunk – kellemes élmény. A félédesnek mondott merlot-t inkább hanyagolnánk, de tölt abból is. Állítja, nincs benne cukor, magától lesz ilyen édes, az alkalmi vevők ezt viszik leginkább. Ma még sajnos itt tart a fogyasztói ízlés. És tényleg: két fiatal lép be, édes vörösbort keresnek, ennél is édesebbet. Mi a két szárazból töltetünk egy-egy palackkal, a borász nem engedi, hogy kifizessük. Ezen a pár száz forinton már nem múlik semmi – legyint.

Az ezernél több Eger környéki család anyagi csődjét több tényező okozta, de a bajok legfőbb eredetének az Egervin tönkremenetelét tartják az itteniek. Azt mondják, feltűnő a párhuzam az egriek és a Hajdú-Bét károsultjainak története között. (A Hajdú-Bét cégcsoport az ország egyik legnagyobb baromfi- és víziszárnyas-feldolgozója és -értékesítője volt. Az ezredfordulóra elveszítette külpiacainak nagy részét, belföldön is csökkentek az árak, a jelentős részben a Bajnai Gordon vezette Wallis Rt. által birtokolt cég eladósodott. Felszámolás indult ellene, számláit inkasszózták, a beszállítókat pedig azóta sem fizette ki senki. A tönkrement kisvállalkozók közül többen öngyilkosok lettek.)
A boripar összeomlásának károsultjai azonban nem adják fel: nemrégiben összefogtak, hogy az egységben az erő elv alapján érvényesíthessék érdekeiket. Közös vállalkozást indítottak, abban bízva, hogy így már piacképes szereplők lehetnek. A szövetkezet szó manapság nem hangzik igazán jól – még ha kft. formában működik is –, egyelőre sokan tartanak a csatlakozástól. De ötvenketten már beléptek, ők együtt ötszáz hektár szőlő tulajdonosai. Vezetőjük, Komlós Mariann szerint jövő ilyenkorra sokkal többen lesznek. Csehországból, Szlovákiából mutatkozik is érdeklődés a termés iránt, ha minden jól megy, márciusban aláírják az első szerződést. A szervezet alapítója állítja, a 2007-ben leadott termés után a mai napig nem kaptak egyetlen forintot sem. Amikor a 2,6 milliárd forint banki adósságot felhalmozó Egervinnel szemben megindult a felszámolási eljárás, ők már biztosak lehettek abban, hogy készpénzt sosem fognak látni munkájukért. De felajánlották nekik: a kifizetetlen áru arányában fogadják el cserébe az abból készült, de a raktárban veszteglő bort. Háromszázmillió forintjuk volt a tét.
Papíron bikavért és más minőségi vörösbort kínáltak, amit háromszáz forintos literenkénti áron váltottak volna be, ám Komlós Mariann állítja, az italok nemcsak a minőségi szinttől álltak messze, de még az ihatótól is. Ezt bizonyítja, hogy nyolcvan forintért sem kellettek senkinek. Végül megkapták az engedélyt a lepárlásra, s némi uniós támogatással hetven forintért válthatták be a lőre literjét. Ezt követte a 2008-as év, amikor a felvásárlási ár a korábbi években megszokott negyedére esett, örültek, ha negyven forintért elment a szőlő kilója. 2009-ben aztán már csak harmincat kínáltak, így sokan csupán azért szüreteltek, hogy a gyümölcsre rájáró, a tőkéket és még a rögzítéseket is kidöntögető vadállatok ne pusztítsanak el mindent.
Időközben a nagynevű borászok közül is sokan túlvállalták magukat, amikor hatalmas vagyonokat fektettek pincészetükbe – persze többnyire bankok vagy üzleti lehetőséget látó cégek révén. A nagypénzű – részben külföldi – befektetők számára a válság a legjobb időszak a piacszerzésre, csak kérdés, hogy a gazdaságukat épphogy felépítő borászok elfogadják-e, hogy adósságaik kiváltásáért cserébe például oroszok szerezzenek többségi tulajdont vállalkozásaikban.
A hegyközségi tanács titkára, Gál Lajos épp az export megszűnéséhez vezeti vissza a vincellérek bajait, mint mondja, emiatt ragadt be rengeteg bor a hazai cégeknél. A szőlő ára korábban jóval magasabb volt, például az ezredforduló idején egy kiló cabernet-t akár kétszáz forintért is el lehetett adni. Megerősíti: tavaly az ár már csak harminc–negyven forint volt. A borász szerint amikor jól ment a kereskedés, még a kilencvenes évek derekán, telepítési lázban égtek az egriek: az 1996-os 3600-ról 2007-re hatezer hektárra nőtt a szőlőültetvények területe, ekkora ugrásra soha nem volt példa. Ezzel ellentétes folyamat volt az Egervin fokozatos piacvesztése és csődje.
Most viszont a kivágások korát éljük, jelenleg körülbelül 5700 hektáron terem szőlő. Nincs piac, s az unió még fizet is érte, ha valaki megszabadul a tőkéitől, elvégre, mint Eger is példázza, összeurópai szinten túltermelés jellemző.

A pincesor frekventált részén most akár négymillióért is lehet helyiséget venni. Persze értelmezhető mindez egyfajta megtisztulási folyamatként is, ami idővel a minőségi borászatnak kedvez, de a szocialista típusú rendszer átalakulása akkor is túl hosszú és szenvedésekkel teli időszak volt sokaknak, és ezt csak tetézte a 2008-ban kirobbant gazdasági világválság.
Az elmúlt évek nehézségeit ráadásul nemcsak a nagyvállalatok összeomlása és az orosz piac elvesztése okozta, hanem a néha következetlen támogatási rendszer, a borreform késése, a termelők és a hivatalos szervek közötti nem megfelelő párbeszéd is – véli az egri pincészeteket jól ismerő borkémikus, Tóth László. Szerinte gyakran érződik a jó szándékú állami hozzáállás hiánya, szemben a feltörekedett chilei, ausztrál, dél-afrikai, új-zélandi borvidékekkel. A változáshoz húsz évnek bőven elégnek kellett volna lennie, de errefelé eddig lassabban telt az idő. Most viszont mintha felcsillanni látszana a remény.

Egerszalókon találkozunk Lőrincz Györggyel, akit sokáig a vidék talán legígéretesebb fiatal borászaként emlegettek, ma meg már úgy beszélnek róla, mint aki az egriek közül leginkább képes lehet kijárni a világszínvonalú borkészítéshez vezető utat. 2009-ben őt ítélték az év borászának, s e megtisztelő címre – mondja – már tényleg lehet építeni. A tárgyalóteremhez vezető lépcsőház fala tele nemzetközi, főleg francia elismerésekkel, odabent pedig egy nagy Szűz Mária-szobor jelzi: a jó bornak is kell az égi segítség. A pincészet nevében szereplő „szentről”, St. Andreáról viszont megtudjuk, ő bizony nem más, mint az év borászának felesége. No és múzsája.
Lőrincz György szerint mostanában idehaza leginkább a mediterrán jellegű borokat kedvelik a fogyasztók, amilyeneket Villányban el is lehet készíteni, de az Egri borvidéknek a maga útját kell megtalálnia, nem szabad folyton a divatokhoz igazodnia.
– Sokan próbálkoztak cabernet sauvignonnal, chardonnay-val, pedig a jövő az egyedi, a termőhelyre leginkább jellemző fajtáké, Egerben is ilyeneket érdemes készíteni. Olyanokat, amilyeneket máshol nem tudnak, különben legjobb esetben is csak másodikok lehetünk. Újra fel kell fedezni például a kadarkát vagy azokat a bikavérbe illő fajtákat, amelyekről sokan még nem is hallottak: a csókaszőlőt, a fekete leánykát. A nagyon jó minőségű, egyedi borok készítésére adott a lehetőség, s rendelkezésre áll ehhez a szükséges szürkeállomány is. Viszont aki mégsem a minőség útján akar járni, az ne használja az egri kifejezést, mert árt a vidéknek vele.
A borászok elégedettek hordóik tartalmával, mint mondják, hosszú ideje a 2009-es évjárat a legjobb. Lőrincz György szerint neki mint borásznak egy igazán nagy feladata van: elkészíteni azt a bort, amiről jó szájízzel mondható el, igen, ilyen az igazi egri!
Minden nehézség ellenére ő is, kollégái is optimisták. Komlós Mariannék például azt remélik, az egyesületi tagjaik által megtermelt szőlő után hamarosan boraikra is igényt tartanak majd a csehek és a szlovákok. Gál Lajos és a térség többi neves borásza is valódi stratégiában és bormarketingben gondolkodik, megvan az elszántság, hogy öregbítsék az egri borok hírnevét. A hevesi megyeszékhelyen 2010-et a bor évének minősítették, úgyhogy az idén egymást érik a borversenyek, -ünnepségek. Ma éppen Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémián tartják az egri borok napját, ahol mintegy harminc egri borászat mutatja be tételeit az érdeklődőknek. Nyáron pedig Krakkóba és Wroclawba várják őket: a lengyeleknek szerencsére nem kell elmagyarázni, miért érdemes magyar bort fogyasztaniuk. S erre remélhetően idehaza sincs szükség.