Paul Lendvai szavahihetősége

A haladó baloldal a létező szocializmus összeomlása, de különösen az utolsó nagyobb kísérlet, a Blair–Schröder-tanulmányban megfogalmazott harmadik utasság kudarca óta már inkább csak negatív utópiákkal sokkolja közönségét. Azaz riasztó és riadóztató hangon retteg attól, aminek semmi esetre sem szabad bekövetkeznie. Testvérpártjaik nem veszíthetik el a hatalmat, mert az egyet jelent a demokrácia veszélybe kerülésével. Ügybuzgalmuk odáig terjed, hogy még a népet is megvédenék esetleges rossz döntésétől, attól, hogy csúf, populista, jobboldali pártot bízzon meg az ország vezetésével. Azt, hogy a kettős mérce az európai baloldalnak is sajátja, tökéletesen mutatja, hogy 2009 decemberében alapszabály-ellenesen helyreállították a szlovák Smer teljes jogú tagságát a szocialista internacionáléban. A kényes ízlésű uraknak és hölgyeknek elég volt az a pozsonyi ígéret, hogy a nyári választások után esetleg, ha már nem lesz szükség rájuk, nem kormányoznak együtt a Szlovák Nemzeti Párttal. Persze volt olyan elemző, aki a döntés mögött egyszerű hatalmi megfontolásokat látott.
A nagy figyelmeztető szerepét nyugati szomszédunknál a baloldali liberális Der Standard és az ott magyarországi ügyekben megfellebbezhetetlen tekintélynek számító Paul Lendvai alakítja.
Lendvai közelmúltban publikált, Fordulat Magyarországon című írásában már kísérletet sem tesz arra, hogy legalább a tárgyilagosság látszatát megőrizze. Aki Gyurcsány Ferenc bukásában legfeljebb a taktika és stratégia összetévesztését és politikai kedvencének túlzott magabiztosságát kívánja észrevenni. De vereségének okai között legalább ilyen súllyal említi a „jobboldali konzervatív, stramm nacionalista Fideszt kiszolgáló államügyészek és oligarchák által szervezett médiakampányt” is. A következetesen csak pártonkívüli gazdasági szakemberként emlegetett Bajnai Gordon vezette kormány „csendes csodájának” dicséretét zengő írásban szomorúan megjegyzi, hogy a nagy válságkezelés sem tett jót az elhasználódott MSZP-nek. Sőt, ó irgalom atyja, ne hagyj el, még a „tekintélyes gazdasági szakemberként” emlegetett Bokros Lajos vezette MDF is kihullhat a parlamentből. Majd következik a rettenetes jövő megidézése, a kötcsei beszéd nyakói értelmezése, miszerint Orbán 15-20 esztendős egyeduralomra, egypártrendszerre tör. Amit csak a húszszázalékos választói potenciállal rendelkező, „antiszemita”, „szélsőséges” és „cigányellenes” Jobbik tud még megakadályozni.
Sajnos az írás itt véget is ér, pedig a cikk itt válhatott volna igazán izgalmassá. Hiszen igazán érdekes lett volna megtudni, a szerző bécsi megfigyelőtornyából mit tart egész Európa biztonságára veszélyesebb forgatókönyvnek: a voksok ötödét besöprő Jobbikot, vagy a Fidesz kétharmados parlamenti többségét? Mert ha valóban demokratikus aggodalom hajtja, akkor bizony színt kellene vallania. Miként azt 2002-ben a francia szocialisták tették, amikor az elnökválasztási küzdelemben Jacques Chirac és Jean-Marie Le Pen között választhattak. Bizony, egy magára valamit is adó újságíró az okok felsorolását nem intézheti el néhány szóval. Hanem legalább fő vonalaiban tárgyalnia kellene az MSZP–SZDSZ-kormányok hagyatékát: az állam szétesését, a mindent elborító kormányzati korrupciót, a vád alatt álló vagy már börtönben ülő MSZP-s politikusok üzelmeit, a közrend, a közbiztonság hiányát, egész térségek drámai elszegényedését. A tíz százalék feletti munkanélküliséget, a hétszázalékos GDP-zsugorodást, a hárommillión felüli mélyszegényt, az igen súlyos szociális ellentéteket, amelyek a magyar társadalom kiábrándultságának, radikalizálódásának legfontosabb okai. Nem beszélve arról, hogy a választásokig az éves hiányterv száz százaléka már meglesz, és az eleve összeomlott költségvetésben nincs is minden feltüntetve.
Igaz, mindehhez Paul Lendvainak számos baloldali mítosszal végre le kellene számolnia. Fel kellene adnia „a nekünk, szimpatikus tábornak mindent elnézünk” mentalitást. Tisztességes tájékoztatás esetén aligha lehet fenntartani a magyarországi romákkal kapcsolatban „a cigányok csak áldozatok, és mindenért az előítéletes többség a felelős” legendát. Esetleg 2006 őszéről szólva is meg kellene haladni a kormányzati propaganda tényekkel már régen megcáfolt csúsztatásait. És a Jobbik megerősödésére már nem lehet a Political Capital tanulmányával válaszolni, amely készségesen kimutatta a magyar társadalom csaknem ötödében meglévő igényt a radikalizmusra.
Paul Lendvai legfrissebb, Veszély jobbról című cikkében ugyan utal arra, hogy Ausztriában és Hollandiában a magyarországinál még nagyobb a szélsőséges és/vagy annak mondott pártok támogatottsága. De ha Európa talán két leggazdagabb országában ilyen nagy az igény a rendszert sok szempontból tagadó pártokra, akkor miért meglepő, hogy az elmúlt esztendőkben folyamatos lecsúszást megélő Magyarországon is van igény a PC (politikailag korrekt) határait feszegető, leegyszerűsítő válaszokra? Épp Lendvai ne tudná, hogy a Hitler iránti nosztalgiával Ausztriában és Németországban végül is az ötvenes években elkezdődött példátlan életszínvonal-emelkedés számolt le? Ez legitimálta a többség előtt a parlamentáris demokráciát. Ráadásul az immár fél évszázada Ausztriában élő Lendvainak azzal is tisztában kellene lennie, hogy az Osztrák Szabadságpárt sikerének egyik titka a második világháborút követő időszakot szinte kivétel nélkül jellemző nagykoalíciós kormányzás. Az igazi politikai alternatíva és váltógazdaság hiánya. Az egész országot elborító úgynevezett proporcionális rendszer. Ha egy hivatal vagy állami cég vezetője szocialista, akkor helyettese néppárti és fordítva. Nos, eme tények ismeretében aligha lehetne válasz a Jobbik jelentette politikai kihívásokra a Lendvai által is szinte naponta igényelt nagykoalíciós elhatárolósdi. De ha már elhatárolódás, akkor érdemes lenne az Ausztriában élő publicistánknak a saját háza előtt sepregetnie. Amíg ugyanis Magyarországon már elég az összekacsintás „bizonyítékaként” néhány, 2006-ban a Jobbik által is támogatott önkormányzati képviselő, addig számos osztrák tartományban, Karintiában vagy a legnépesebb Alsó-Ausztriában a szocialisták együtt kormányoznak a Szabadság Párttal vagy a Szövetség Ausztria Jövőjéért nevű párttal.
Persze lehet, hogy a tények szinte görcsös figyelmen kívül hagyása mögött sokkal egyszerűbb ok rejtőzik. A rossz lelkiismeret. Hiszen Lendvai a legtöbb külföldi újságíróval egyetemben olyannyira pártos újságírást művelt az utóbbi években, hogy egyszerűen nem mer ezen az úton tekintélyvesztés nélkül visszakozni. Pedig ez még mindig tiszteletre méltóbb lenne, mint az utolsó pillanatig kitartani az összeomlóban lévő MSZP–SZDSZ-hatalom mellett.

A szerző történész